Berkecz Balázs barátommal, az Együtt alelnökével politikamentes napot szerettünk volna tartani boldog ifjúkorunk imádott zenekara, a Guns N’ Roses bécsi koncertje alkalmából. A politika mégis utánunk nyúlt és hol direktben, hol a sorok között, hol asszociációk formájában gondoskodott arról, hogy ne felejtsük el még pár órára sem - erről (is) szól írásom.

25 évvel ezelőtt, 1992 májusában életem meghatározó és azóta is felülmúlhatatlan rockzenei élményét éltem át a Népstadionban. Nem sokkal a rendszerváltás után a hirtelen kinyíló világban jó volt rácsodálkozni a dögös amerikai rockzenére és az általa közvetített életérzésre. Ahogy azt a Bécs felé tartó buszon az előttünk ülő sráccal nagy egyetértésben megállapítottuk: generációnkhoz kegyes volt a sors, hiszen 18-20 évesen jobbnál jobb előadókért rajonghattunk, akik akkor voltak pályájuk csúcsán. Csak egy kis ízelítő az akkor aktuális pop-rock produkciókból: Metallica, Aerosmith, Lenny Kravitz, Bon Jovi, a seattle-i színtér szentháromsága (Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden), Faith No More, Prince, a talán akkor a legjobb formában lévő Michael Jackson… Freddie Mercury halála után újra felfedeztük a Queen zseniális zenéjét. Rolling Stonesunk a GNR volt, Beatlesünk a U2. Az MTV a nappalinkba hozta a legjobb videoklipeket, a fájlcsere akkor divatos formája, a kazettamásolgatás révén pedig gyorsan terjedtek a menő zenék. Idehaza sorra nyíltak a klubok, indultak a fesztiválok... Nem utolsósorban ekkor szakadt ránk a szabadság és a nyugati életforma. A 90-es évek elejének felhőtlen, bizakodó hangulatát szerettük volna visszaidézni ezzel a pár órás zenei utazással, hiszen hazánk egynegyed évszázaddal későbbi állapota egyébként nemigen ad erre okot.

Míg 18 éves srácként ájult tisztelettel hallgattam a mellettem álló negyvenes arcok beszélgetését a 80-as évek Deep Purple-koncertjeiről (Bécsben vagy Pesten volt jobb Ritchie Blackmore?), most afelett nem tudtam napirendre térni, hogy 43 évemmel immár én számítok öreg rockernek. Valahogy nem érzem magamat annak és azzal sem értek egyet, hogy a még kellő energiával, de már megfelelő élettapasztalattal rendelkező késő harmincas-kora negyvenes korosztályunkat ki kéne kukázni a közéletből. Bécs felé haladva jó párszor csörgött a telefonunk, tudatosítva bennünk, hogy még egy fél napra sem mehetünk szabadságra a normális Magyarországért folytatott folytatott küzdelem frontvonalából. A goebbelsi módon uszító sorosozó plakátok eltakarítása, az ellopott országot bemutató vándorkiállításunk és a balatonszentgyörgyi általános iskola érdekes körülmények között zajló igazgatóválasztása bőségesen ad nekünk munkát a nyári szezonban is.

Az Ernst Happel-stadionhoz érve feltűnt az a kulturált szervezettség, amivel több mint 50 ezer embert sikerült viszonylag gördülékenyen a nézőtérre beléptetni. Mi természetesen a küzdőtérre vettünk jegyet, éppen olyan látótávolságból figyelhettük a zenészeket, ahonnan még felismerhetőek voltak. Körülöttünk mindehol magyar szót hallottunk, így szinte hazai pályán éreztük magunkat. Egyébként ha az évek óta tartó és az ész nélküli pénzszórásról elhíresült stadionprogram keretében már megépült volna egy hasonló befogadóképességű aréna, talán nem kellett volna a magyar Guns-rajongóknak Bécsbe és Prágába (ott egy reptéren volt a buli) utazniuk. Az előzenekar, a barátaink szerint kitűnő Wolfmother produkciójáról lemaradtunk és épp hogy beértünk a küzdőtérre, ahol kis társaságunk még kisebb csoportokra szakadt. A koncert elején még nem igazán ragadott magával a hangulat, mivel a hangzás hagyott maga után némi kivánnivalót, ami még az olyan klasszikusok élvezhetőségén is rontott, mint az Appetite for Destruction albumon szereplő It's So Easy, Mr. Brownstone, Welcome To The Jungle és Rocket Queen. Meglepő módon a Paul McCartney-feldolgozás Live and Let Die alatt szippantott be a buli és innentől két órán keresztül extázisban csápoltam-énekeltem végig személyes kedvenceimet. Ilyen volt például a Chinese Democracy egyetlen általam befogadható dala, a This I Love, mely annak ellenére, hogy nem a klasszikus felállás terméke, November Rain-szintű ballada fantasztikus énekesi teljesítménnyel. Természetesen óriási zúzás volt a You Could Be Mine-ra (tudjátok, az a terminátoros nóta :D), a Duff által énekelt Attitude-ra és a ritkán játszott Coma is óriási sikert aratott, nem utolsósorban Slash és Richard Fortus ihletett gitárjátéka miatt.

Ha már a zenészeknél tartunk: a klasszikus tagok közül számomra Duff McKagan emelkedett ki a bécsi koncerten. Masszív basszusjátékával, energikus mozgásával és énekével a hátán vitte a bulit. Axl és Slash akkora ikonok, hogy ők már kizárólag a jelenlétükkel is képesek sikert aratni, hát még ha formában vannak. Az idő nem múlt felettük sem nyomtalanul és érződött, hogy ez már a turné utolsó fellépéseinek egyike, de körülbelül a koncert felénél őket is magával ragadta a hangulat (melyet nagyrészt a fanatikus magyar rajongók teremtettek meg) és onnantól érezhetően jobban élvezték ők is a fellépést. Sokunknak fáj a szíve Izzy Stadlin (és keveseknek Gilby Clarke) után, de Richard Fortus személyében világklasszis gitáros tépi a húrokat Slash árnyékában és időnként az árnyékból kilépve egyenlő partnerként képes volt megmutatni egyedi játékstílusát is(például a Pink Floyd-dal Wish You Were Here instrumentális feldolgozásában). Kicsit olyan ő, mint Ronnie Wood a Stonesban: később került a bandába, jókat penget, de Keith Richards az igazi legenda. Slash pedig Slash, ezt nem kell tovább ragozni. Kötelező elemként ismét hatalmas Keresztapa-szólót tolt, néha pedig Chuck Berryre és Angus Youngra emlékeztető kacsázó mozgással rohant végig a színpadon. Axl Rose még a magas hangokat, sikításokat is szinte hibátlanul énekelte ki, ha pedig nem, akkor ott volt mögötte Melissa Reese, akinek billentyűs játékából szinte semmit nem lehetett hallani. A jó öreg Dizzy Reed Hammond-felszerelése is csak elvétve volt hallható. Frank Ferrer precízen végigdobolta a bulit, de Matt Sorumnak jobban örültem volna, az ortodox gunnerek pedig Steven Adlert sírták vissza. A három őstaggal és a 90-es évek eleje óta velük játszó Dizzyvel, valamint az új arcokkal kiegészült felállás mindenesetre abszolút vállalható stadionrock-produkciót mutatott be.

Körülbelül a koncert felétől egyre több lett a ballada és a feldolgozás. A Civil War durván áthallásos volt számomra az utóbbi hónapok egyre erősödő uszító kormánypropagandája, a polgárháborút vizionáló fideszes politikusok és a gyakorlatban már kipróbált erdogani török recept miatt. Természetesen volt Knockin' On Heaven's Door, Axl által elzongorázott November Rain (az elején Eric Clapton Layla-jának végével) és Chris Cornellről is megemlékeztek a Black Hole Sun eljátszásával. A ráadás előtti utolsó szám a Nigthrain volt, amely nagyon dögösen szólt, köszönhetően annak, hogy a banda mellett a hangmérnökök is magukra találtak. A visszatapsolás után jött a "fütyülős dal" (Patience). A Who-feldolgozás The Seeker helyett szívesebben hallottam volna a Don't Cry-t, de a legvégén a Paradise City tűzijáték- és konfettiorgiával körített eszement zúzása mindenért kárpótolt minket. Repültek a pengetők, dobverők a közönségbe, sőt Axl még a mikrofonját bedobta a rajongók közé - ilyet ritkán látni.

Hogy megyek-e még Guns-koncertre, lesz-e még hallgatható lemezük, nem tudom. 25 év után látni és hallani őket mindenképpen életre szóló élmény volt. Már az is hihetetlen volt, hogy újra összeálltak. Korábban olyan ellentétek voltak a tagok - főleg Axl és Slash - között, amik gyakorlatilag kizárták az újraegyesülés esélyét. Nem véletlenül lett "Not in This Lifetime"  a turné neve... Ezen a szinten már nem a pénz motiválta őket abban, hogy ismét együtt zenéljenek, hanem az az élmény, amit nekünk, rajongóknak tudtak adni a hosszú várakozás és beletörődés évei után. Érdemes lenne ezen a hazánk élhetőbbé tételén, politikai kultúrájának megújításán munkálkodó, de az Új Pólus keretében megvalósítandó együttműködésről jelenleg hallani sem akaró, bár az elemzők által EGYÜTT kifejezetten esélyesnek tartott politikai erőknek ezen elgondolkodniuk.