Lezajlott az európai parlamenti választás, amely a Fidesz óriási hátszélben elért győzelme mellett átrendezte a magyar ellenzék erőviszonyait. Van, aki ünnepel és van, aki sebeit nyalogatja. A siker, a vereség és a relatív siker mindenkinek üzent valamit, csak meg kell hallani a lelkiismeret és a józan ész hangjait. Ha ez nem megy, szívesen segítek néhány, az ország sorsát előrevivő gondolat megfogalmazásában. Ötleteim egy forintért eladóak, tehát kerekítve ingyen adom őket.

Ha én fideszes volnék, legkésőbb szeptemberben elgondolkodnék azon, hogy érdemes volt-e Európa-ellenes, gyakran kifejezetten fasiszta stílusú, Európa-ellenes kampányt folytatnia szeretett pártomnak. Hazai abszolút többségük ugyanis körülbelül annyit ér, mint a Fradi vagy a Vidi bajnoki címe a letutizott hazai bajnokságban - a nemzetközi színtéren az első szembejövő közepes ellenfél rommá veri őket, mert ott nincs korlátlannak tűnő anyagi háttér és megvett/megfélemlített játékvezető. Elgondolkodnék azon is, hogy a kereszténységet középpontba állító propagandájuk hány ponton sérti a Tízparancsolatot és más, számukra elvileg szent bibliai alapelveket. Továbbá elgondolkodnék a bevándorlás és kivándorlás hazánkat érintő valós kérdésein. Ukrán és mongol vendégmunkások, szevasztok! Letelepedési kötvényesek, szevasztok! Kivándorló fiatalok, szevasztok! Tranzitzónában éhezők, szevasztok! Nem hagyna nyugodni az a tudat sem, hogy amíg az ország jelentős része egyre inkább leszakadva nyomorog és nem jár nekik európai élet, addig mások közpénzből meggazdagodva, kiskirályok módján élnek. És még annyi mindenen el tudnék gondolkodni, de egyrészt nincs rá elég hely, másrészt hál' Istennek nem vagyok fideszes.

Ha én dékás lennék, a győzelem még friss mámorában is eszembe jutna, hogy ez egy egyszeri és kifutott eredmény, mely ellen a biológia és demográfia kegyetlenül dolgozik, a párt eddigi ikonja pedig sikeresen tartja távol a még ennél is szélesebb, fiatalosabb tömegbázist. A klasszikus baloldali-liberális torta újraszeletelése már lassan egy évtizede nem hoz választási győzelmet, így ideje nyitni a fiatalabbak és a potenciális szövetségesek felé, mert egyedül győzni nem lehet. Ehhez viszont nem árt a fideszes módszerekkel dolgozó pártközeli revolvermédiát egyszer és mindenkorra lekapcsolni, néhány irritáló és gyakran teljesítmény nélküli politikust háttérbe szorítani és mint ahogy Dobrev Klára példája mutatja: új és az eddigieknél pozitívabb arcokat felfuttatni.

Ha én momentumos lennék, megpróbálnám a hirtelen a nyakamba szakadt népszerűséget tartalommal és országos tömegbázissal megtölteni. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges, hogy a mozgalmat alapító fiatalok szakítsanak azzal az elitista hozzáállással, amely szerint csak fővárosi vagy külföldi egyetemen végzett, legalább egy idegen nyelvet anyanyelvi szinten beszélő és 35 alatti emberek lehetnek érdemi szereplői az általuk folytatott politikának. Mert aki messzire néz, az elesik az első lába elé kerülő kavicsban. A terepen is erősnek kell lenni, érteni kell külvárosok és a vidék problémáit. Országszerte cselekvő ellenzékiek, helyi hősök százai, ezrei - többek közt a részben a Momentum makacs elzárkózása miatt megszűnt, nagyon hasonló társadalmi bázisú Együtt árvái - várnak arra, hogy emberszámba vegyék őket és korábbi érdemeiket elismerve egyenrangú tagjai lehessenek egy néppártosodó, progresszív-liberális közösségnek.

Ha én szocialista lennék, bezárnám a boltot és a nulláról felépítenék egy tisztességes baloldali pártot, amely nem jogutóda semmilyen rosszemlékű korábbi alakulatnak, nem tart el megélhetési káderhadat és nem enged sorai közé korrupt, kollaboráns alakokat, hanem valóban a dolgozók érdekeit képviseli egy igazságosabb társadalom megteremtése, az egyenlőtlenségek csökkentése érdekében.

Ha én jobbikos lennék, nem siratnám tovább elvesztett gárdista identitásomat, hanem gőzerővel - és akár új párt alapítása árán is - igyekeznék betölteni azt az űrt, ami a jobbközépen gyakorlatilag az MDF hanyatlása óta tátong. Felkészül: a Mindenki Magyarországa Mozgalom számos vezetője, Márki-Zay Péterrel az élen.

Ha én kétfarkú kutya lennék, zseniális ötleteimet a rezsim lebontására és az ellenzék erősítésére használnám,  mert még mindig jobb egy tökéletlen demokráciában viccelődni, mint egy tökéletesen kiépült diktatúrában.

Ha én elempés (vagy onnan egzisztenciális okokból dezertált, de az elvtelen alkuktól megcsömörlött párbeszédes) lennék, rájönnék, hogy nem lehet más a politika, maximum egy kicsit. Ezt a kis minőségbeli különbséget viszont a Föld megmentésére irányuló őszinte szándék jelenti, melyet más, kevésbé zöld ellenzéki pártokkal okosan együttműködve lehet valós cselekedetekké alakítani. Ha pedig más párt ezt jobban és hatékonyabban csinálja, őket támogatnám ebben.

* * *

Ezt tenném tehát az egyes pártok tagjai, volt tagjai helyében. Tanácsaimat nem kötelező megfogadni, ötleteimet nem kötelező megvalósítani, vitakozni viszont nyugodtan lehet velük. Én a latin mondás szellemében csak ennyit tehettem: "Dixi et salvavi animam meam", azaz szóltam és ezzel megmentettem a lelkemet.

Mentsük meg Magyarországét is!