Mi köze az aradi vértanúknak Gyulához és lehetséges-e a népszavazás hisztérikus utórezgései közepette méltó módon megemlékezni hőseinkről? Nemzeti emlékezet és aktuálpolitika, egy történelemtanárból lett politikus élménybeszámolója és elmélkedése némi könnyű- és népzenei aláfestéssel.
"Mohácson meleg volt, Világoson sötét,
Aradon úgy féltem, megléptem mielébb."
Az elmúlt évek során több alkalommal is úgy időzítettem az erdélyi tanulmányi kirándulásokat, hogy a hazautazás napja október 6. legyen és a visszaút során útba ejthessük Aradon a vértanúk emlékhelyét. Idén viszont - ezúttal nem tanárként, hanem politikusként - Gyulára látogattam, ahol Bod Tamás barátom, az Együtt helyi önkormányzati képviselője és választókerületi elnöke meghívására vettem részt az aradi vértanúkról való megemlékezésen a vár mellett található honvédtiszti emlékhelyen. Természetesen pártunk nevében koszorúztunk is.
Fotó: Gyulai Hírlap
Gyula városa közvetlenül a szabadságharc bukása után, 1849 késő nyarán és kora őszén mintegy 1500 orosz fogságban lévő honvédtisztnek adott ideiglenes otthont. A hadifoglyok őrizete nem volt túlságosan szigorú: polgári lakásokban lakhattak, a város lakosságának szeretetétől övezve szabadon járhattak-kelhettek és a nem sokkal korábban még ellenük harcoló oroszok tisztelettel bántak velük, még oldalfegyvereiket is megtarthatták. Utolsó szabad és reményteli napjaikat Gyulán töltötték, majd Aradra szállították őket a hadbíróság elé. A későbbi vértanú tábornokok közül tízen is megfordultak abban az időben a városban. Mindezt vendéglátómtól, Bod Tamástól, valamint dr. Ruszin Romulusz dandártábornok emlékező beszédéből tudtam meg.
Fotó: Gyula Televízió
A szakadó eső és a szokatlan hideg ellenére viszonylag nagy létszámú közönség gyűlt össze. A fideszes propagandában bővelkedő keszthelyi városi ünnepségek rossz tapasztalataiból kiindulva hasonló produkciót vártam itt is, de kellemesen csalódtam: a megemlékezés méltóságteljes, egyben felemelő volt, nem utolsósorban pedig aktuálpolitizálástól teljesen mentes. Mind a tábornok úr beszéde, mind a Misztrál együttes műsora mértéktartó, a nemzeti érzést nem megosztó, hanem közösségformáló módon megjelenítő volt. Különösen megindító volt az aradi vértanúk balladájaként is ismert dal, melynek a tavaly elhunyt Kobzos Kiss Tamás által énekelt változatát sikerült a világhálón fellelnem.
"Jaj, de búsan süt az őszi nap sugára,
Az aradi vártömlöcnek ablakára.
Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt,
Ki a tömlöc fenekén a halálra kész..."
Ernest Renan sokat idézett nemzetfogalmának első fele ("közös emlék a múltból") az aradi vértanúk esetében megállja a helyét, hiszen megítélésük egységes és egyértelműen pozitív hősei a magyar történelemnek. Az Együtt október 6-i, a nemzeti gyásznap alkalmából kiadott közleményében ezt írtam róluk:
"Hazaszeretetük, kötelességtudatuk és katonai becsületük olyan utat jelölt ki számukra, amely nem vezethetett máshová, csak a vesztőhelyre. Tudatában voltak annak, hogy egykori császári tisztekként a legsúlyosabb büntetés vár rájuk, mégsem próbáltak meg elmenekülni, amikor erre még lehetőségük lett volna."
A közös emlék a múltról tehát megvan, de a jövőre vonatkozó közös tervvel még adósok vagyunk, hiszen a magyar nemzet és nemzettudat talán soha nem volt még ennyire széttöredezett, mint napjainkban, ebben pedig a 2010 óta hatalmon lévő kormánypártnak és személyesen Orbán Viktornak óriási felelőssége van - elég, ha csak az örökös külső és belső ellenségkeresésre gondolunk, az ország kirablásáról és megnyomorításáról most nem értekeznék hosszasabban. Vannak, akik szerint a nemzeti gyásznap kapcsán aktuálpolitikai párhuzamokat keresni nem túl elegáns, véleményem szerint azonban minden ilyen évforduló jó alkalom a múlt és a jelen szembesítésére, a tanulságok és következtetések levonására. Közleményünk végső következtetése és megállapítása ez:
"1849 októberében a vértanúk az igazságtalansággal, a zsarnoksággal, a szabadság eltipróival is szembenéztek, emberi tartásukat az utolsó pillanatokig megőrizve. Ma ez a tartás és szembenézés hiánycikk a kormányzásban. Orbán Viktor és rendszerének kiszolgálói ma azért élnek és dolgoznak, ami ellen harcolva az aradi vértanúk az életüket adták."
Természetesen sem a jelen és a 19. század közepének világa, sem az akkori Habsburg-önkényuralom és a jelenlegi maffiaállam illiberális demokrácia nem feleltethető meg teljesen egymásnak. Ugyan ma már nincsenek bitófák és kivégzőosztagok, de helyettük van egy minden erőforrást birtokolni akaró és az állam minden szintjét elfoglaló hatalom, amely néha ördögien rafinált, néha alpárian bunkó módon igyekszik a normális, élhető Magyarország híveinek maradék életkedvét és jövőbe vetett hitét elvenni.
Pedig a normális, élhető, szerethető Magyarország nyomokban még létezik. Például Gyulán, ahol a keleti határhoz közel egy darab Nyugat-Európát találunk; ahol van Százéves Cukrászda, ahol méltóan őrzik a Himnusz zeneszerzőjének emlékét és ahol a polgárok és katonák minden politikai vita ellenére, alig pár nappal az értelmetlen és érvénytelen népszavazás hisztérikusan túltolt kampánya után méltóan tudtak megemlékezni az aradi vértanúkról: azokról, akik 167 évvel ezelőtt felmenőik vendégei voltak egy kis időre.
