A győzelmet nem kell megmagyarázni, a vereséget pedig nem lehet. Az ősi sportközhely jelen esetben is igaz, de kedvenc labdarúgó csapatom, a Honvéd hollywoodi mesébe illő bajnoki címe jó pár gondolatot elindított bennem. Eltelt három nap az aranymeccs óta és csak most érzem képesnek magamat arra, hogy karakterekbe öntsem érzéseimet és saját Honvéd-sztorimat.
A bajnoki döntővé vált utolsó fordulóbeli Honvéd-Videoton mérkőzést nem tudtam a helyszínen végigizgulni, mivel az Együtt továbbképzési és csapatépítő hétvégéjén vettem részt. A szombat este folyamán az Együtt Jam elnevezésű házi zenekar tagjaként fellépés és ezután némi DJ-zés várt rám, de már a rendezvény elején leszögeztem, hogy 19 és 21 óra között ne nagyon számítsanak rám... A nap folyamán számos, egyébként a labdarúgás iránt kevéssé érdeklődő vagy más csapatért szorító kolléga is szimpátiájáról biztosított mint a párt legfanatikusabb Honvéd-drukkerét, lévén a "Fideoton" néven is emlegetett, a Vezér szimpátiáját élvező, így bőségesen odaáramló támogatásokban dúskáló székesfehérvári csapat nem tartozik az ellenzéki világ kedvencei közé. A kivetítő előtt illusztris társaság foglalt helyet: a kispesti származású Szigetvári Viktor, a gyulai - tehát alapértelmezetten Békéscsaba-drukker - Bod Tamás, a fradista Pritisanac Tamás és az újpesti Légrádi Péter. Még Juhász Péter is csatlakozott hozzánk rövid időre, ami különösen nagy szó, mivel Juhi nem a futballrajongásáról ismert.
Mert nem jó, ha a politika beleszól a sportba. Mi sem ezt tettük és később sem áll szándékunkban, mégis jól esett a kivételezett, állami vagy államközeli milliárdokkal kitömött, a sportfinanszírozás egészségtelen modelljét képviselő Videoton (lásd még: Felcsút, FTC, Mezőkövesd és társaik) ellen és a fenntartható piaci-szakmai alapokon működtetett, többségében saját nevelésű tehetségeket a pályára küldő Honvéd sikeréért szorítani.
De hogyan lettem én Honvéd-drukker? Három éves lehettem, amikor a szomszéd Imre bácsi (nyugalmazott katonatiszt és a Honvéd vezetőségének tagja) így szólt édesapámhoz: - Elég nagy már a gyerek, hogy kivigyük egy meccsre a kispesti pályára! Ezentúl rendszeresen jártam Honvéd- és válogatott meccsekre, népstadionbeli kettős rangadókra és még a legendás Kalaptól is kaptam Fruttit, amiből húgom kis állatokat gyúrt, melyeket én minden higiéniai előírásnak fittyet hányva jóízűen elfogyasztottam. Szókincsem a lelátón elég sok, az óvodában és iskolában idézhetetlen, ám spontán mégis előadott kifejezéssel bővült, tanítónő édesanyám legnagyobb bánatára. Aztán jött a nyolcvanas évek közepének aranykora, a majdnem világverő Mezey-féle válogatott és a Honvéd általam látott legjobb csapata:
Andrusch - Sallai, Nagy, Garaba, Varga - Sikesdi, Gyimesi, Détári - Bodonyi, Dajka (Kovács K.), Esterházy. Vezetőedző: Komora Imre
Természetesen az UEFA Kupa döntőjéig menetelő 1985-ös Vidinek is szorítottam. Rajongásomat még a válogatott katasztrofális mexikói szereplése sem tudta megtörni. Rongyosra olvastam a Puskásról és Tichyről szóló könyveket és az Aranycsapat történetét, úgy rajongtam játékukért, hogy maximum megkopott fekete-fehér felvételeken láttam őket. Bár a nyolcvanas évek végén elkerültem a fővárostól, a rendszerváltás után Kispest-Honvédnak nevezett csapattól nem szakadtam el, sőt minden lehetséges információs csatornán nyomon követtem szereplésüket. A 90-es évek elején még élcsapat volt a piros-fehér, majd a tradicionális színösszeállításhoz visszatérve vörös-fekete alakulat, a sokáig utolsó bajnoki cím megszerzésekor (1993) éppen érettségiztem. Aztán jött a fokozatos és egyre gyorsuló hanyatlás, melyben érdekes módon megtaláltam aktuális kedvenceimet, az 1995-96-os idény megfiatalított csapatát, akik Magyar Kupát nyertek. Íme második kedvenc Honvédom, amely ebben az összeállításban talán egyszer sem lépett pályára, mégis így vésődött be emlékezetembe:
Vezér - Bánfi (Hahn) - Plókai, Mátyus (Gabala) - Árgyelán (Dubecz), Kovács B. (Forrai), Warzycha (Urbányi), Bárányos, Piroska - Tóth M., Jovanović (Kabát). Vezetőedző: Török Péter
Jól esett a velem nagyjából egyidős srácoknak szurkolni, különösen a rendkívül technikás, de tehetségét sajnos igazán kiteljesíteni nem tudó Bárányos Zsolt játékáért lelkesedtem, benne sokakkal együtt az új Détárit láttam. Képes voltam egyetemistaként Pécsről Budapestre utazni egy-egy mérkőzés kedvéért, melyet természetesen az Északi Kanyarból tekintettem meg. Aztán szétszéledt az ígéretes csapat, gazdaságosnál is gazdaságosabb légiósok, érdekes hozzáállású klubvezetők és gyorsan cserélődő edzők szállították az egyre rosszabb eredményeket. Még a vidékre költöztetés, sőt a megszűnés is fenyegette szeretett csapatomat. 2003-ban pedig eljött az, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie: a szégyenteljes kiesés. "Másodosztály lovagjai, hej, hej!" Természetesen végigszurkoltam a feljutásért vívott harcot, hogy aztán egy évekig szenvedő, gyakran a kiesés ellen küzdő Honvédot lássak viszont az NB1-ben. A Hemingway-éra szívet melengető részeredményekkel és néhány karizmatikus játékossal szolgált, ugyanakkor voltak bosszantó hullámvölgyek és érthetetlen igazolások is. 24 év csalódásokkal teli reménykedés után az idén lett kerek a történet a bajnoki cím elnyerésével.
Ez a bajnoki cím igazságot szolgáltatott több tekintetben is. Puskás Ferenc ellopott és Felcsútra költöztetett legendájáról már írtam korábban és az aranyérem kapcsán az Index újságírója, Joó Gábor is határozott véleményt fogalmazott meg. Az előzetesen lesajnált, a riválisok költségvetésének ötödéből (vagy inkább tizedéből) gazdálkodó Honvéd győzelme óriási fricska az állami pénzekkel kitömött, a furcsa szabályokkal és gyakran a játékvezetők véleményes ítéleteivel segített fideszközeli kluboknak. Nem volt véletlen a tavaszi szezon során gyakran feltűnő "Egy kerület a világ ellen" feliratú drapéria sem a kispesti tábor előtt. És nem utolsósorban: a mindenkori futballdivatoktól (Real Madrid, Barcelona, Bayern, stb.) magukat függetlenítő, csapatuk mellett jóban-rosszban (de főleg rosszban) kitartó vörös-fekete fanatikusok megérdemelték már ezt a sikert, még akkor is, ha borítékolható, hogy a "magyar Leicester" nehezen tud ilyen feltételek mellett tartósan a csúcson maradni. Mindesetre egy újabb legendával lettünk gazdagabbak, melyre már hétéves fiam is emlékezni fog és remélhetőleg követni fog a Honvéd-szurkolók sorában - bár egyelőre a Manchester United szimpatikusabb neki...
Gróf - Baráth (Lovrić), Kamber, Bobál - Ikenne-King, Nagy G. (Hidi), Gazdag (Vasiljević), Zsótér, Holender - Lanzafame (Koszta), Eppel. Vezetőedző: Marco Rossi
Puskás Ferenc legendájának a helye Kispesten van, ott - és talán még Madridban - őrzik az emlékét legméltóbban. A szegény külvárosi csapat a csúcsra ért, és a szurkolók szívében ott is marad. Ez a bajnokok igazsága.
Bevallom, nem igazán követtem figyelemmel a keszthelyi futball történéseit az elmúlt években, legalábbis felnőtt szinten nem, pedig fiam a Keszthelyi Haladás SC utánpótlásában rúgja a labdát, jómagam pedig több mint egy évtizeddel ezelőtt az FC Keszthely második csapatának mezét ölthettem magamra pár alkalommal. A két egyesület sajátos viszonya, a köztük lezajlott viták, a Balaton-parti sporttelep nyolcvanas éveket idéző állapota és az önkormányzat nem kifejezetten focibarát hozzáállása mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a keszthelyi labdarúgás iránt ma már csak egy szűk, de annál fanatikusabb réteg érdeklődik, akik leginkább sportolói, törzsszurkolói múltjuk vagy az utánpótlásban játszó gyermekeik miatt kötődnek a klub(ok)hoz. Korábbi NB2-es, NB3-as múltjához és a város méretéhez méltatlanul éveken keresztül a legalacsonyabb osztályokban játszott a keszthelyi csapat, bántóan kevés nézö előtt. Éppen ezért nagy örömmel értesültem arról, hogy az FC Keszthely-MILEFA csapata a múlt hétvégén megnyerte a Zala megyei másodosztály Északi csoportját és jövőre már a megyei bajnokság első osztályában szerepelhet. A magasabb osztályhoz remélhetőleg magasabb nézőszám is társul majd, az önkormányzati és szponzori támogatásról nem is beszélve, Suttognak ugyan arról is, hogy a Balaton-parti pályára a fonyódihoz hasonlóan előnyös fekvése miatt kormányközeli körök vetettek szemet, de ebben az esetben komoly ellenállásra számíthatnak. Mindenesetre a magas színvonalon működő, több mint száz fiatalnak sportolási lehetőséget nyújtó keszthelyi utánpótlás-bázis és a rá épülő felnőtt csapat európai színvonalú, a húszezres kisváros igényeinek megfelelő létesítményt igényel. A magasabb osztályokban való tartós szereplés és a kulturáltabb környezet minden bizonnyal a nézőszám emelkedését is magával vonná és rendszeres szórakozást nyújthatna kéthetente a keszthelyieknek - ahogyan erre pár évtizeddel ezelőtt már volt példa.
Mi az Együttben a sportfinanszírozás rendszerének egészségesebbé tételét, a sportlétesítmények átgondoltabb fejlesztését és a kiváltságok felszámolását tekintjük elsődleges célnak a magyar sportban. Valljuk, hogy az államnak nem beavatkoznia kell a sport irányításába, hanem a megfelelő környezetet kell megteremtenie annak érdekében, hogy az élsport és a tömegsport egyaránt sikeresen, szakmai és ne politikai alapon működjön.
- - - - - - -
Klassz lenne, ha csatlakoznál hozzánk!
http://egyuttpart.hu/csatlakozz/
Vagy ha támogatnád a munkánkat:
http://egyuttpart.hu/tamogass/
