Egyszer volt, hol nem volt egy magyarosított nevű vagány sváb srác, aki a külvárosi grundokon, rongylabdával gyakorolva tett szert utánozhatatlan technikára, majd bajnok és majdnem világbajnok lett. Két klubban játszott és érte el világraszóló sikereit, mégis egy harmadik viseli a nevét, melyhez sportemberként semmi köze nem volt. Gyakran bántak vele méltatlanul életében és halála után is ez történt örökségével. Puskás Ferenc, a valaha volt legjobb magyar focista ma lenne 90 éves.

Nem lehet venni, legendát nem lehet venni!

Mindenki stróman, Felcsúton mindenki stróman!

Névrablók! Névrablók!

(kispesti szurkolók rigmusai a közelmúltból)

Hároméves koromban vitt el először édesapám a kispesti szentélybe (1987 óta: Bozsik-stadion), ahol azóta számos meccset tekintettem meg, bár vidékre költözésem miatt jóval kevesebbet, mint amennyit szerettem volna. Számomra Détári, Pisont, Illés és Bárányos voltak a legendás 10-esek, azonban apám elbeszéléseiből és a rongyosra olvasott focitörténeti könyvekből (Legenda és valóság, Szikrázó cipők, Aranycsapat) tudtam, hogy Kocsis Lajos és Tichy voltak a korábbi évtizedek játékmesterei és gólfelelősei, minden honvédos csillag és magyar labdarúgó közül pedig Puskás Ferenc volt a legnagyobb. Koromnál fogva játszani csak filmfelvételeken láthattam, de viszonyítási alapként kimondva-kimondatlanul mindig jelen volt a magyar futball egyre ínségesebb évtizedeiben. Valamikor 1998 tavaszán egy Honvéd-Debrecen meccs előtt volt szerencsém találkozni és kezet szorítani vele, még autogramot is adott, melyet annyira féltve őrzök, hogy most meg sem találtam.

Kispest-szurkolóként (vagy Honvéd-drukkerként, ahogy jobban tetszik) különösen bánt, hogy Puskás Ferenc nevét az Orbán Viktor által létrehozott felcsúti futballcsapat és akadémia bitorolja birtokolja a sportújságíróból udvaronccá vált, sőt újabban Puskás-ügyi nagykövetté kinevezett Szöllősi György hathatós közreműködésével. Ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Napjainkban nem a Fradi vagy az Újpest a legkevésbé kedvelt rivális a kispesti tábor számára, hanem a Felcsút és a Videoton, egyértelműen a Vezérhez való kötődésük és ebből eredő hátszelük miatt. Természesen más csapatok jóérzésű drukkerei sem nézik jó szemmel a fideszes focibirodalom zászlóshajóit - beleértve a Nemzet Csapatának szurkolóit is, akik nehezen viselik a kubatovizálást -, a tradíciók nélkül a semmiből létrehozott hűbéri bandériumokról (Mezőkövesd, Kisvárda) nem is beszélve. A Puskás név kisajátítása viszont olyan égbekiáltó igazságtalanság, melyet még a legkeményebb fehérvári ultrák sem vitatnak, Felcsút-drukkerekről “pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen”. (A Vezér és pénztárosa ebben az esetben Frankenstein kétes értékű szerepét játsszák el, Szöllősi "FourFourTwo Pogácsa" György tevékenységét pedig Egri Viktor foglalja össze gyönyörűen nyílt levelében, melyet a legmegbízhatóbb Honvéd-ügyi hírforrás, a Csakblog idéz.)

Lényegtelen, hogy milyen jogi és üzleti konstrukcióban került a Puskás név Felcsútra, nem ott van a helye. Egy országgal odébb és négy évtizeddel ezelőtt már volt rá példa, hogy a helyi diktátor stadiont építtetett szülőfalujába az odavarázsolt első osztályú csapat számára. Az FC Olt Scornicești sikertörténete Ceaușescu bukásával szomorú véget ért, ma már kecskék legelnek a lepusztult arénában. Az adófizetők pénzéből épült felcsúti létesítménynek nem kívánok ilyen sorsot: államosítása után a telki edzőközponthoz hasonló funkciót tölthetne be, esetleg valóban üzleti alapon működő új tulajdonoshoz kerülhetne. Felcsúton vagy valamelyik közeli településen pedig inkább Váradi András nevét viselje valamilyen intézmény vagy közterület.

Miközben ezeket a sorokat gépelem, fél szemmel Öcsi bácsi igazi csapata és az FTC mérkőzését nézem, ahol a sokat kritizált George F. Hemingway által üzleti alapon irányított, éppen ezért a sajátos magyar futballviszonyok között nem túl gazdagnak számító Honvéd éppen most szerezte meg második gólját állami milliárdokkal kitömött riválisa ellen. Honvéd-drukkerként tudom, milyen érzés a hatalom sokak által utált csapatáért szorítani és átéltem szeretett klubomnak a 90-es évek végétől pár évvel ezelőttig tartó csődközeli mélyrepülését is. A rezsim bukása után mindenképpen szükséges a sportfinanszírozás új, egészségesebb alapokra való helyezése, a politikai alapon való kivételezés lehetőségének megszüntetése.

A tavalyi Európa-bajnokság kapcsán bebizonyosodott, hogy a labdarúgás még mindig a legnagyobb tömegeket megmozgató sportág hazánkban, ráadásul még a részsikereknek is hatalmas, mostanában divatos kifejezéssel élve a "pozitív nemzettudatot" erősítő hatása van (a szurkolók egy részének politikailag inkorrekt megnyilvánulásait nem elfelejtve). A kenyér és a cirkusz arányán viszont érdemes változtatni, ha egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb és sikeresebb nemzetet szeretnénk építeni.

Egyébként pedig az a véleményem, hogy Puskás helye Kispesten van, vissza kell adni ellopott legendáját annak a közösségnek, amelyből elindult és amely igazán ápolni tudja emlékét - az őt karrierje második felében befogadó Real Madriddal együttműködve. Ha az Orbán-rezsim bukása után sor kerül majd az igazságtételre és kártalanításra, a magam részéről mindent meg fogok tenni azért, hogy ez így legyen.

Csak a Kispest! Puskás, Kispest, Hungary! Nyugodjon békében, Öcsi bácsi!

(A mai meccset 2:1-re a Honvéd nyerte.)

Sajtóhírek szerint Andy Vajna strómanokon keresztül igyekszik országos lefedettségűvé tenni a Rádió1-et. Ennek a manővernek eshet áldozatul a keszthelyi és a nagykanizsai Helikon Rádió is. Az ügy pikantériája, hogy a fideszes módszerrel valójában régi lojális és lokális fideszes rádiókat radíroznak le a térképről.

Ha csak a hírek abszolút értékét nézzük, akkor több vidéki helyi rádiónak int be a kormány médiahatósága, hogy megüresedő frekvenciájukkal helyzetbe hozza Orbán kedvenc filmalapos-kaszinós-rádiós mogulját, Andy Vajnát. Így a keszthelyi és a nagykanizsai frekvenciájáról is lemondhat a térség szebb napokat is megélt Helikon Rádiója. A megszokott hangok elvesztése mellett a megszűnő munkahelyek is joggal verhetik ki a biztosítékot a helyi hallgatóknál.

A Helikon Rádió 2001 óta sugároz, volt idő, amikor a régiónkban verte az akkor nagyon szárnyaló országos Danubius Rádiót is. 2006 óta azonban már nyíltan a Fidesz szekértolójának állt a rádió (vezetése). Noha pár évvel ezelőtt a zalaegerszegi és a nagykanizsai frekvenciát is megszerezte a Helikon Rádió, a régi színvonalát és hallgatottságát már nem érte el. (Persze ebben döntően szerepet játszanak az időközben megváltozó médiafogyasztási szokások is.)

Amióta Andy Vajnáé lett a Rádió1 és amióta bezárták az egyedül maradt Simicska-féle Class FM-et (a baloldali körökhöz tartozónak csúfolt Neo FM-et még korábban sikerült kigolyózni), már sejteni lehetett, előbb-utóbb országos lefedettségre igyekszik a nemzet Andyje. A közelmúlt rádiópiaci hírei pedig ezt támasztják alá.

De miért van erre szükség, ha például a keszthelyi Helikon Rádiót 2006 óta nem, 2014 óta pedig nagyon nem érdekelte a helyi ellenzék és a más (esetleg kritikus) véleményen lévők meghallgatása?

Mert kell egy olyan médiacsatorna, ahova kontroll nélkül lehet önteni a kormányzati hirdetéseket és ahonnan kontroll nélkül szólhat a kormányzati propaganda. Mert a Fidesznek erre van szüksége 2018-ra, az országgyűlési választásokra. Mert a stílusuk és elveik szerint minden és mindenki lecserélhető egy sokkal lojálisabbra, a kormányzati pénzeket jobban felhasználóra és esetleg egy még jobban visszaosztóra. Mert csak mindezekkel együtt tudják a régi pártállami időket idéző rendszerüket fenntartani és megtartani.

Ez pedig intő jel lehet a most hoppon maradt keszthelyi fideszeseknek is (a rádiótulajoknak és a hallgatóknak egyaránt). Mert ha 2017-ig még nem nyílt fel a szemük, talán a fülük végre ki fog.

Sem az elmúlt évek biztató számai, sem a Keszthelyen zajló szakmai munka, sem pedig a Georgikon 220 éves múltja nem érdekli az Orbán-kormányt. Még Manninger Jenő és Zala megyei fideszes országgyűlési képviselőtársai lobbiereje(?) is nullának bizonyult a Georgikonért való küzdelemben. Ha létrejön az új agráregyetem, az nemcsak a diákok és az uniós pályázati lehetőségek elvesztését, hanem sok, akár több száz munkahely megszűnését is eredményezheti Keszthelyen.

A január óta tartó mély csendet törte meg egy újabb sajtóhír, mely szerint egyre valószínűbb, hogy Keszthely elveszíti önállóságát és a gödöllői egyetem vidéki campusa, kvázi telephelye lesz. Az új agrártudományi egyetem központja Budapesten lenne, ehhez csatolnák a keszthelyi mellett a kaposvári, a kecskeméti, a nyíregyházi és a gyöngyösi agrárkarokat is.

Hiába tartották példaértékűnek még az Emberi Erőforrások Minisztériumában is a Keszthelyen zajló munkát a korábbi integráció és gazdaságos működés terén, a kormány hajthatatlan, és jóformán lenullázna egy 220 éves történelmi múlttal rendelkező intézményt.

Ráadásul Keszthellyel ellentétben a lényegesen szerényebb szakmai és történelmi súllyal bíró Hódmezővásárhely megtarthatná agráregyetemét. Persze mindezeknél többet nyom a latban Lázár János, a korábbi polgármester, mostani Miniszterelnökséget vezető miniszter személye, aki úgy tűnik, sikeresebben lobbizott, mint az a Manninger Jenő, akinek szakmailag magasan elismert rokona tanított a Georgikon falai között.

December közepén nyílt levélben fordultam Manninger Jenőhöz, hogy mint a térség kormánypárti országgyűlési képviselője álljon az ügy mellé, segítsen megtartani a Georgikon autonómiáját. Flegma válaszában jelezte, foglalkozik a térség szempontjából fontos üggyel. Az eredményből úgy tűnik, vagy nem foglalkozott ezzel eléggé, vagy mégsem tartja fontosnak a nagy múltú egyetemet.

Maga a város is sokat veszíthet, ha vidéki telephellyé züllesztik a Georgikont. Szétvernék a híres és egyedülálló Festetics-örökséget, a 220 éves egyetem Európa első agrár-felsőoktatási intézménye volt. Sok, akár több száz munkahely szűnhetne meg, amivel családok százai kerülnének veszélybe, de eltűnnének a fiatalok is az amúgy is egyre öregedő városból. (Hogy még mi minden tűnhet el a városból a Georgikonnal együtt, itt lehet olvasni.)

Ugyanakkor nagyon is megalapozottnak tűnnek azok a sajtóhírek is, miszerint erre a döntésre várhatóan csak a 2018-as országgyűlési választások után kerül majd sor, mert ez súlyos, szavazatokban mérhető veszteséget is jelentene Keszthelyen a Fidesznek.

Mikor két éve felemeltem szavam az erősen véleményes kikötőeladással kapcsolatban, melyben Tiborcz István egyik cége is érdekelt volt, egyik helyi vállalkozó barátom így érvelt:

Tibikém, ne zavard a bizniszt, nekünk az csak jó, ha Keszthely királyi város lesz! Akkor lesz csak igazán fejlődés itt!

A fejlődés valóban szemmel látható. Főterünk úgy megújult, hogy a közbeszerzés kiírása a sajtó figyelmét is felkeltette, bár a turistákét kevésbé - ahhoz ugyanis árnyékot adó fák és rendszeres programok is kellenének. Amíg ez nem valósul meg, addig bizony együtt kell élnünk a "kőtér" és a "kétéjszakás város" elnevezésekkel. A közvilágítás ledesítése is a miniszterelnöki vő érdekeltségeinek jóvoltából valósult meg, bár a hasonló konstrukcióban kivitelezett zalaegerszegi projekthez képest nálunk kevesebb volt a lakossági panasz, de azért a keszthelyi utcák sem fürödtek a korábbi fényükben. Az Átlátszó információi szerint most pedig a két patinás Balaton-parti szálloda, a Hullám és a Balaton kerülhet kormányfő közeli kezekbe.

Érdekes módon a műemlék jellegű, bár elég romos állapotban lévő épületek környezete a közelmúltban úgy-ahogy megszépült, természetesen hazai és uniós forrásokból, azaz nem magánbefektetésből. (Más kérdés, ha elkezdődik a két hotel felújítása, mi lesz a százmilliókból felújított térrésszel? Jóformán lehet majd újrakezdeni a munkálatokat, mert nyilván nem helikopterekről lelógatott munkásokkal hozzák rendbe az épületeket.) Az önkormányzatra - igaz, önhibáján kívül - újra a szerencsétlen szemlélő szerepét osztották, mivel nem sok beleszólása van, volt, hogy ki és hogyan építhet a parton. Ahogy korábban is tétlenül szemlélhették, hogy az egész Balaton-partot látványos fejlesztési tervekkel körbehaknizó és felvásárló SCD Group hogyan nem csinált semmit és farolt ki a Balaton Szállóból is például. De meggyőződésem és sok évi helyi tapasztalatom, hogyha bármilyen hivatali segítségre lesz szüksége e két magyar beruházó celebnek, a vitorláskikötő eladásakor és a közvilágítás ledesítésekor tapasztalt lelkesedéssel szervilitással fog az önkormányzat a rendelkezésükre állni.

Most sok helyi azt mondhatja, hogy "nem az számít, ki a tulaj, hanem hogy rendbe lesz rakva a Balaton-part, a szállodákból profitálni fog a város, jelentősen javulhat a térségi infrastruktúra is". Igen, tényleg szüksége lenne a városnak egy rendezett Balaton-partra, jól prosperáló 4 vagy 5 csillagos szállodákra, valamint a csúcsszezont tisztességesen kiszolgáló körülményekre. És egy normálisan működő, demokratikus országban valóban teljesen mindegy, kinek a neve szerepel az ingatlan tulajdoni lapján. 

Azonban a szállodák új tulajdonosai mögött álló Mészáros Lőrinc (mint királyi vagyonkezelő) és Tiborcz István (mint királyi vő) a magyar családok és adófizetők pénzéből (a keszthelyiekéből is), valamint véleményes közbeszerzések által elnyert uniós közpénzmilliárdokból vásárolhatják meg e két szállodát stróman cégeiken keresztül. Ez az, ami a baj. Igaz, akkor is baj lenne, ha más településen vásárolgatnának kedvükre. (Mint például Fóton?)

A bagóért eladott vitorláskikötő, a minap megszerzett két szálloda (és a helyi madarak még további bizniszekről is csiripelnek) után biztos, hogy "királyi város" akarunk lenni? Egy olyan "királyi város", ahol csak a szolgálók szerepét osztják ránk?

Eközben valóban rászorulók nem kapnak önkormányzati bérlakást, életlehetőségek híján elvándorol a fiatalság és még a 220 éves egyetemi karunkat is el akarja lehetetleníteni a kormány. Az önkormányzat meg mindehhez jó képet vágva csak annyit mondd, "de hát jönnek az uniós források, lesz újabb térkő, játszótér és épülnek sportpályák is". Csak ember nem lesz majd, aki e köveket, játékokat és sportpályákat koptassa. Kell ez nekünk?

------------------------------

Ha tenni szeretnél egy élhetőbb és szerethetőbb Keszthelyért, nyugat-balatoni térségért és Magyarországért, csatlakozz az Együtt közösségéhez!
http://egyuttpart.hu/csatlakozz/

Újabb kormányzati források biztosítják a Festetics-kastély fejlesztését, derül ki a Magyar Közlöny február 3-i számából. Az örömteli hír mellett fentről apróságnak, helyben újabb bosszúságforrásnak tűnhet, hogy ismét egy fontos városi összekötő út szűnhet meg.

Amikor a ’90-es években megszületett, szintén kritikus hangok kísérték a kastélyparkot szétvágó új utat. A köznyelv Czoma-kanyarnak, Czoma-szorosnak hívta. Aztán szép lassan a helyiek megbarátkoztak az új útvonallal, a kastély pedig látszólag a széttagoltsággal. 1997-ben a kastélypark nyugati oldalát elfoglaló légvédelmi rakétaezred is megszűnt, így lehetőség nyílt a terület újraegyesítésére.

Noha a kastélymúzeum akkori igazgatója, Czoma László többször is említette, hogy pályáznak a szétvágott parkrészek összeolvasztására, az álmai nem vál(hat)tak valóra. Pedig már akkor a Hyde-parkon is dolgozó, a Festetics-kastély parkját is tervező angol Milner tervei szerint kapott volna régi-új arcot a kastélypark. Sőt, egyebek mellett kilátódomb, futópályák, napozópázsit, rózsakert és az eredeti tervek szerint újrafaragott szökőkutak is megvalósultak volna az egykori laktanya területén. Ehhez az akkori Ruzsics Ferenc vezette város is áldását adta, pontosabban egy kisebb területet még oda is adtak volna a kastélynak egy közös játszótér kialakításához. És hogy mi lett volna az úttal? A 2009-es elképzelések szerint megmaradt volna egy föld alá süllyesztett nyomvonallal.

2011-ben azonban őrségváltás történt a kastélymúzeumban, Czoma Lászlót Pálinkás Róbert váltotta. A korábban a helyi politikai ranglétra szinte minden fokán megfordult agrármérnök végzettségű Pálinkástól fentről menedzser szemléletet vártak, pontosabban a kormányzati támogatások biztosabb szétosztását. Így nem csoda, ha villámgyorsasággal nyert el 2011 után több uniós pályázatot is, amelyek amúgy valóban ráfértek már a kastélyra és intézményeire. A kastélymúzeum honlapjának tanúsága szerint összesen több mint 4,6 milliárd(!) forint érkezett az intézmény fejlesztésére (pedagógiai, tudományos és az intézmény környezetének megújításával kapcsolatban).

A következő etap a hírek és a Magyar Közlöny február eleji száma szerint a parkegyesítés lesz, amelynek áldozatául esik Keszthely talán még épen maradt észszerű menekülő(?) útvonala. Őszintén remélem, hogy ez a felújítás és a vele járó útkiváltás körültekintőbben történik majd, mint amilyen gyakorlat az az elmúlt években Keszthelyt jellemezte. 

Érdekes, hogy Ruzsics Ferenc polgármester a 2015. október 29-i közmeghallgatáson még ezt mondta:

Még a Czoma igazgató úr idejében felmerült, hogy a róla elhíresült ún. „Czoma-szoros” ezzel kiváltásra kerül azért, hogy a régi angolpark 8 területe egybefüggően kialakításra kerülhessen a most kastélyparknak használt résszel. A Festetics Mauzóleum átadási ünnepségén [Ruzsics Ferenc] szót váltott L. Simon Lászlóval államtitkárral és Lázár János miniszterrel és mindkettőjüknek az volt a kérése, hogy valamilyen megoldást dolgozzanak ki a Kastély egybenyitása érdekében. Két megoldás létezik: az egyik az út lesüllyesztése olyan szintig, hogy felette a gyalogos forgalom át tudjon menni. Mivel az út alatt rengeteg közmű húzódik, ez horribilis összegbe kerülne és a mai magyar kivitelezési technológiát ismerve, nem biztos, hogy célravezető lenne. A másik megoldás egy gyalogos felüljáró építése a két rész között olyan szélességben, mintha a gyalogosok egy sétatéren éreznék magukat. Ez az olcsóbb és járhatóbb megoldás is. Életszerűtlen az a megoldás, hogy ennek az útnak a forgalmát a Bécsi kapu útra tereljék át. Ebben ő nem gondolkodik és a szakemberek sem javasolták ezt a megoldást még hosszú távon sem.

Mindenesetre úgy a város vezetése, mint a kastély igazgatója számíthat a projektet kísérő kiemelt figyelmemre és ha a helyzet úgy kívánja, kritikára és a sajtó nyilvánosságára is. De őszintén bízom abban, hogy Keszthely 10 legnagyobb városfejlesztési blamája nem fog egyből kettővel gyarapodni.

Számomra mesebeli hős, meghaladhatatlan példakép, boldog gyermekkorom egyik legkedvesebb alakja. Sokakat megmentett a vészkorszakban és sokak életét tette jobbá a pártállami rendszerben. Mai történetem nagyapámról szól.

Ezt a történetet már régóta el akarom mesélni. Keresem a szavakat, magamban formálom a mondatokat és a lassan legendává nemesedő családi emlékeket lépten-nyomon összevetem a történelmi forrásokkal, hogy még véletlenül se állítsak valótlant. Egy nappal a holokauszt nemzetközi emléknapja és egy héttel az Együtt tisztújítása előtt éppen itt az ideje annak, hogy elmondjam, miért vállaltam sok-sok évnyi kritikus távolságtartás után közéleti szerepet és miért pont ebben a pártban. Indokaimat két szóval össze tudnám foglalni: Rieger Rezső.

Így hívták anyai nagyapámat, aki 1924-ben született a Veszprém megyei Úrkúton, egy sokgyermekes és nagyon szegény sváb bányász családba. Keresztneve a Rudolf magyar változata: dédapám így jelezte, hogy német származása mellett büszke magyarságára is. A családtagok és barátok Rudinak becézték, csak később lett belőle Rezső bácsi, ami inkább a tiszteletből fakadt, mint magas korából, melyet sajnos nem sikerült megérnie.

Tizenkét éves korától már napi 14 órában dolgozott, előbb a helyi erdőgazdaságban, később építkezéseken, majd lakatosinasként a mangánbányában. Itt kapcsolódott be az illegális munkásmozgalomba, bár "ideológiai nevelésében" dédapámnak, az 1918-as ajkai bányászsztrájkot vezető, a Tanácsköztársaság ideje alatt pedig a helyi munkástanács elnöki tisztségét betöltő, majd a Horthy-rendszer hatóságai által bebörtönzött és még utána is sokáig gyanús elemként kezelt Rieger Ádámnak is nagy szerepe volt. Ilyen családi környezetben és anyagi körülmények között az lett volna a furcsa, ha nem a marxizmus-leninizmustól, vagyis a kommunizmustól várta volna a dolgozó szegények sorsának jobbra fordulását.

A második világháborúban mint nélkülözhetetlen bányászt nem hívták be katonai szolgálatra, így a hadiüzemnek számító úrkúti bányában maradhatott. 1944 februárjában géplakatos segédként szabadult fel, ahogy akkor nevezték a szakmaszerzést, májustól kezdve pedig sorfordító események részese volt mind saját maga, mind mások szempontjából. Önéletrajzában így ír erről:

Fiatal segéd voltam amikor 1944 májusban többszáz zsidó munkaszolgálatost hoztak ide az üzemhez a katonai hatóságok. Ezek politikai állásfoglalása nem volt vitás, hamarosan megismerkedtem velük, kihasználva minden lehetőséget élelmet, dohányt, postát csempésztünk be a táborukba és rendszeresen tájékoztattuk őket a front valódi állásáról. Életem kockáztatásával saját igazolványaimmal éjnek idején 3 esetben szöktettem meg a táborból munkaszolgálatosokat a községünktől  8-13 km-re távoleső vasut állomásokra. 1945 tavaszán a Szovjet haderő gyors előretörése egyik barátommal éppen a munkaszolgálatos táborban ért, amikor élelmet vittünk oda. Itt láttam az első vörös katonát.

A családi hagyomány megőrzött egy olyan történetet is, miszerint nagyapám és barátai kihallgatták és sváb legények lévén megértették a német őrség beszélgetését, melyben arról esett szó, hogy a front közeledtével az SS-katonák ki akarták végezni megmaradt foglyaikat, ők viszont kibontották a kerítést és az elaknásított erdőn keresztül a szovjet csapatokhoz vezették a kiszabadított munkaszolgálatosokat. A hivatalos életrajz ennek némileg ellentmond, hiszen akkor előbb is találkozhattak volna a szovjet katonákkal, mindenesetre a húsz év körüli fiatalemberek bátor embermentő cselekedete több forrással is alátámasztható. Nagyapám levélhagyatékában számos utalás van arra, hogy az általa kiszabadítottak hálájukat fejezték ki neki a későbbiekben, tartották vele a kapcsolatot, sőt időnként még most is találunk apró köveket a sírján, ami köztudottan a kegyelet, tisztelet jele a zsidó hagyományban.

A háború után komoly szervező munkát végzett Úrkúton a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségben (MADISZ), majd a kommunista pártban, melynek 1947-ben titkára lett. Rostási József "Úrkút története" című könyvében így ír erről:

...Utána Rieger Rezső lett a párttitkár, aki ugyancsak rátermett és aktív helyi politikus volt. A felsőbb szervek azonban hamar, 1948-ban félreállították, okai nem ismeretesek, alighanem szerepet játszott kizárásában, hogy ő is német nemzetiségű volt és mint tősgyökeres úrkúti szívén viselte az itteni emberek sorsát, haláláig népszerű és elismert ember volt a községben.

Emlékirataiból tudható, hogy a pártból való kizárásának legfőbb oka rosszakaróinak intrikálása volt és még az akkor éppen az imperializmus láncos kutyájának minősített Jugoszláviában tett tanulmányútját - ahová egyébként a Központi Vezetőség küldte el - is a terhére rótták fel. A félelmetes ötvenes évek kezdetén komoly stigmának számított Ausztriában élő testvére is, aki ráadásul korábban nyilas volt és akit a korabeli elvárásokat figyelmen kívül hagyva nem tagadott meg. Meghurcoltatása és kizárása után lakatosként dolgozott tovább a bányában, majd művezető lett. Családot alapított és sorra születtek gyermekei, közülük elsőként édesanyám. 1954-ben rehabilitálta a pártkongresszus és visszakapta párttagságát. Az 1956-os forradalom zűrzavarában néhány fegyverhez jutott helyi fiatal mint közismert kommunistát ki akarta végezni családjával együtt, akkor hatéves édesanyámnak konkrét emlékei vannak arról, hogy milyen érzés a puskák csövébe nézni. Részben a nagyapám érdemeit elismerő józanabb gondolkodású falubeliek rábeszélésére, részben azért, mert az oroszok már a szomszédos Városlődön voltak, az úrkúti srácok végül elálltak a Rieger család kiirtásától.

Az 1956 után kiépülő Kádár-rendszerben előbb a megyei pártbizottság munkatársa, majd 1961-től ajkai első titkár lett. Ebben a beosztásában rengeteget tett Ajka fejlődéséért, az életszínvonal növeléséért - munkatársaival együtt gyakorlatilag a semmiből teremtettek modern várost. Mindez szúrta a veszprémi elvtársak, elsősorban a megye mindenható ura, a keményvonalas Pap János szemét, így a "Mit akar ez a sváb gyerek, megyeszékhelyet akar csinálni Ajkából?" jelszóval 1970-ben leváltották a városi pártbizottság éléről. A megyei pártvezérrel már a forradalmat követő megtorlások során konfliktusba került, amikor szót emelt a koncepciós perben elítélt és később kivégzett Brusznyai Árpádért. Az élete fő művének tekintett Ajkáról való eltávolítása után a Veszprémi Szénbányák Vállalat szakszervezeti titkára lett. Itt bontakoztathatta ki igazán szociális érzékenységét: rendkívül eredményes tevékenységet végzett a bányaipari dolgozók munka- és életkörülményeinek javítása érdekében, többek között a hévízi Bányász Üdülő (ma: NaturMed Hotel Carbona) létrehozása is az ő nevéhez fűződik.

Nagyapám nevét valószínűleg nem fogja utca viselni, mivel a törvény betűje szerint "a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában vezető szerepet töltött be". Ha azonban megvizsgáljuk azt, hogy milyen ember volt és hogyan gyakorolta a rá bízott hatalmat, mindjárt feloldódnak a merev történelmi és jogi kategóriák. Fennmaradt terjedelmes levelezéséből kiderül, hogy rengetegen fordultak hozzá ügyes-bajos problémáikkal és ő igyekezett igazságosan, részrehajlás nélkül intézni ügyeiket úgy, hogy az az egész közösség javára történjen. Nem kértek tőle óriási dolgokat: jobb lakást, másik munkahelyet, segítséget gyermekük továbbtanulásához vagy egyszerűen csak tanácsot. A létező szocializmus (gyakorlatilag államkapitalizmus) sajátos viszonyai közepette is képes volt megmaradni tiszta kezűnek, nem vett részt a rendszerszintű szívességkereskedelemben, ráadásul még saját lányának - édesanyámnak - sem volt hajlandó protekciót szerezni főiskolai felvételéhez. Haláláig a saját kétkezi munkájával épített úrkúti házában lakott, sem balatoni nyaralót, sem veszprémi belvárosi lakást nem fogadott el. A korrupcióellenes világnap alkalmából megírtam egyik jellemző történetét, ami rávilágít a közös javakat előszeretettel dézsmáló "elvtársaihoz" való hozzáállására:

Valamikor az 1960-as évek vége felé egy szénnel megrakott teherautó gördült be nagyszüleim udvarába. Mikor nagymamám megkérdezte, mivel tartozik a szénért, azt mondta a sofőr, hogy nem kell fizetni, mert ezt H. elvtárs küldte a közeli bányából. Néhány óra múlva nagyapám is hazaérkezett a munkából. Mikor megtudta, hogy mi történt, azonnal felemelte a telefonkagylót, rendelt a Volántól egy teherautót munkásokkal és visszaküldte a szenet oda, ahonnan ellopták, a fuvarról szóló számlát pedig elküldte H. elvtársnak.

Kommunista volt, szinte vallásosan hitt az Eszmében, de hátramaradt iratait átolvasva még az olykor brosúraízű szófordulatokon is átüt az emberiség iránt érzett szeretet és a társadalom jobbá tételének szándéka. Számomra ő volt a Kádár-rendszer emberi arca és bár minden tanulmányom és azóta szerzett élettapasztalatom a szocializmus mint világméretű társadalmi kísérlet kudarcát támasztja alá, azért kíváncsi lettem volna egy olyan forgatókönyvre,  amikor a nagyapámhoz hasonló lelkek alakították volna legalább Magyarország sorsát.

Családfőnek is remek volt. Mindhárom lányát taníttatta és diplomát is szereztek. Apósát és anyósát saját autójával vigye a misére, sőt karácsonykor a család egyetlen tévékészülékét mindig dédszüleim szobájába vitte át, hogy a grazi adó által közvetített vatikáni éjféli misét nézhessék. Dédnagymamám másnap büszkén újságolta a falubeli néniknek: - Én olyan misén voltam, amit a pápa mondott!

Nehéz élete volt. Kétszer is közvetlen életveszélyben volt balesetek vétlen elszenvedőjeként és felesége, valamint egyik lánya súlyos betegségével is együtt kellett élnie. Mi, unokák nem sokat láttunk felelősségteljes munkájából, csak azt, hogy mindig öltönyben és fehér ingben járt, amit a Mama minden reggel gondosan odakészített neki. Ha megjött a munkából, akármilyen fáradt volt, mindig játszott velünk és gyakori budapesti útjai során soha nem mulasztott el meglátogatni bennünket. Az erdőt járva játékosan, meseszerűen oltotta belénk a természet szeretetét. Kedvenc nótája a "Szeressük egymást, gyerekek" volt.

1983-ban halt meg, a kegyetlenül gyors lefolyású agytumor előbb ragyogó értelmétől, majd beszéd -és mozgáskészségétől fosztotta meg. Utolsó napjaiban tehetetlenül feküdt az általa építtetett, akkor nagyon modernnek számító ajkai kórházban, ahol az orvosok hiába tettek meg érte mindent. 59 év jutott neki ezen a Földön, temetésén több mint 1000 ember gyűlt össze az úrkúti temetőben, még az NDK-ból és Lengyelországból is több busznyi gyászoló jött el. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy mi lett volna, ha megéli a rendszerváltást, az általa vallott Eszme bukását és a 90-es évek vadkapitalizmusát? Mi lett volna, ha legalább 80 éves koráig él és tanúja lesz az eldurvuló közéletnek? Lehet, hogy így volt neki jobb...

Nem tudom és nem is akarom még csak megközelíteni sem azt a tökéleteshez közeli teljesítményt, melyet nagyapám nyújtott az élet minden területén. Nem tudok annyira baloldali lenni, mint amennyire ő volt, bár szociális érzékenységéből és a humanizmusából minden bizonnyal örököltem egy jó adagot. Ragaszkodom a magántulajdonhoz, a vállalkozás szabadságához, a liberális demokráciához és a szabad sajtóhoz, sőt a magam módján még vallásos is vagyok, bár hitem hol erősebb, hol gyengébb.

Nagyapám tiszta emléke örök példaként lebeg előttem és ad erőt a korrupcióellenes küzdelemhez. Az Együtt egyik vezetőjeként mindent megteszek a tisztább közéletért, a magyar politikai és üzleti kultúra magasabb szintre való emeléséért. Jó, hogy van egy emberi és politikai példaképem. A támadások és intrikák közepette erőt ad az a tudat, hogy két generációval ezelőtt neki is hasonló nehézségekben volt része. Teszem a dolgomat és megyek tovább az utamon - nagyapám nevében.

Gusztustalan, náci viccet közölt a Veszprém megyei Napló. Mindezt nyomtatásban, az újság humor rovatában. És ez nagyon nem vicc.

Ezer szállal kötődöm Veszprém megyéhez, különösen Úrkút községhez, ahol édesanyám született. Amíg élt imádott nagymamám, állandó vendége voltam az úrkúti nagyszülői háznak és iskolás koromtól kezdve rendszeres olvasmányom volt a Veszprém megyei Napló. A Mama évtizedeken át előfizetője volt és vasárnap kivételével minden reggel szertartásosan olvashattam a hatalmas konyhaasztalnál a lapot. Nagyikám időnként megkért, hogy segítsek értelmezni egy-egy bonyolultabb hírt, mondván: “Kisfiam, te okos vagy, miért van ez és ez így?” Szerettem a Napló mértéktartó hangvételét, mindig üdítő olvasmány volt budapesti, majd Balaton-parti, egyetemi éveim alatt pedig pécsi életemből pár napra kiszakadva. A rendszerváltás körüli években különösen jó, meglepően független hangvételű cikkeket olvashattam benne. Szegény Ani keresztanyám mindig félretette nekem a “Szia!” című ifjúsági mellékletet, ha pedig nem jártam arra, elküldte édesanyámékkal.

Eltávozott szeretteimmel együtt a Napló is eltűnt az életemből, csak néha-néha vettem meg nosztalgikus jelleggel. A térségben aktív ellenzéki politikusként természetesen figyelemmel kísértem a megyei sajtó bekebelezését és a Pannon Lapok Társaságához tartozó szerkesztőségekben való tisztogatást, melyet a Vezér interjújának meghekkelésével indokoltak.

Az új szerkesztőség máris sokat tett azért, hogy a színvonal csökkenjen: a 2017. január 17-i számban olyan viccet közöltek, melyet csak egy bizonyos szellemi szint alatt vagy alkoholszint felett mesélnek. Erre először Kész Zoltán, az Együtt aktív támogatásával megválasztott veszprémi független országgyűlési képviselő hívta fel a figyelmet.

A hatalomhoz való hűség nem szükségszerűen jár együtt a szakmai tudással és emberi tartással. Ennek példája az ominózius vicc közlése is. Abba viszont bele sem merek gondolni, hogy ez esetleg a migránsozó-civilező kormánypropaganda tudatos megjelenése lenne az immár központilag vezérelt és egyenirányított megyei sajtóban.

Kár a Naplóért és a többi megyei lapért. Egy szép napon - ami reményeim szerint hamarosan eljön - szeretném újra a “békebeli” Naplót olvasni úrkúti házunk konyhájában, közben a Mamára és Ani kerire gondolva.

Az Együttnek vannak javaslatai a hazai médiapiac rendbetételére, a sajtószabadság és a sokszínű média visszaállítására.

Klassz lenne, ha csatlakoznál hozzánk.

A 10 legnagyobb keszthelyi városfejlesztési blamát összegyűjtő posztom végén közzétett szavazásra közel 800 voks érkezett. A három legellenszenvesebb megoldás közé egy városon kívüli is bekerült. Sok olyan vélemény is érkezett, hogy igazából mind a tíz megérdemelt volna egy szavazatot.

Az elmúlt 10 év legfélresikerültebb keszthelyi beruházása: az új főtér

Több mint 1 milliárd forintból épült, több hiba is felmerült a beruházás során, az átadási határidők folyamatosan tolódtak és egy közbeszerzési konzorciumi mutyi gyanúja is beárnyékolta a városközpont rehabilitációját. Noha 2012-ben átadták a teret, máig félkész hangulatot áraszt. Nyáron pedig hőséget is, hiába van összekötve több fröcskölő vezetékkel a városháza és a gimnázium, ember nem akar a 40 fokban, az 50 fokos köveken hőgutát kapni. Talán ezért is ígért Ruzsics Ferenc polgármester újévi beszédében további új fákat, amivel csak azt erősíti, hogy valamit nagyon elszámolhattak a tervezéskor, több fát vágtak ki, mint kellett volna, és hogy a térkövek mégse adnak olyan nagy árnyékot adnak a nyári hőségben.

Télen és egyes nyáresti rendezvényeken árnyaltabb a helyzet, de ilyenkor is érződik, hogy nagyon nincs kitalálva a főtér funkciója. Ha nincsenek rendezvények, hanem „csak” bódék, alig lézeng valaki a kőtéren.  

A második legszerencsétlenebb alkotás: a cserszegtomaji halálkereszteződés,

ami szerencsére emberéletet még nem követelt, de az autómentőknek és karosszérialakatosoknak sajnos annál több munkát ad. A város körül szinte minden kereszteződéshez tettek körforgalmat, noha itt lett volna talán a legindokoltabb. Igaz, ez nem keszthelyi beruházás, de talán jelezhette volna a város, hogy ez így nem lesz oké. Állítólag pár hónapja a térség országgyűlési képviselője tett ez ügyben lépéseket - szomorú, hogy erre vagy rendre a választások előtt, vagy egy többnapos balesetsorozat után kerül sor.

A bronzérmes keszthelyi blama a város kaotikus közlekedése lett,

ami nagyrészt a főtérnek is köszönhető, mert azért az elég nonszensz, hogy az egyik oldaláról a másikra jutáshoz a fél várost meg kell kerülni. Évek óta nélkülözi a józan észt a város közlekedésének megszervezése. Nem lenne meglepő, ha egy először nálunk járó turistának elmenne a kedve Keszthelytől az értelmetlen belvárosi kocsikázások miatt.

A TOP3-ba majdnem odafért még a mozi és kertmozi nélküli kultúrváros és a jellegtelen buszpályaudvar is.

A kommentek között szemezgetve többen mind a 10 blamára szavaztak volna, de volt, aki a Zeppelin teret is emlegette mint másik városi szégyenfoltot. Ez a tér a polgármester újévi reményei szerint meg fog újulni idén több más utca és park mellett. Azonban szétnézve az elmúlt 10 év listáján, nem sok jót ígér, amibe a városban belefognak.

A gödöllői Szent István Egyetem „telephelyévé” züllesztené az Orbán-kormány a tervek szerint Európa első agrár-felsőoktatási intézményét, a keszthelyi Georgikont. Az idén 220 éves egyetemet kiherélnék, eljelentéktelenítenék. Miközben a helyi fideszes többségű önkormányzat némán és tétlenül szemléli az eseményeket, összegyűjtöttem, mit veszíthet Keszthely, ha egyetemvárosból telephelyváros lesz.

Mit veszíthet Keszthely?

1) A Festeticsek örökségét

Keszthely és a térség rengeteget köszönhet a Festetics családnak, különösképp Festetics Györgynek. Nevükhöz köthető a Hévízi Tófürdő, a Balaton legnagyobb vitorlásának (Phoenix) a megépítése, a Fenyves Allé telepítése, a Helikoni Ünnepségek útnak indítása, a kastély megépítése és felvirágoztatása a tekintélyes könyvtárral együtt és természetesen a Georgikon, Európa első rendszeres felsőfokú mezőgazdasági képzőhelye. Ebből a több száz éves és felbecsülhetetlen értékű örökségből dobná most ki a Fidesz az egyetemet.

2) Sok munkahelyet

Az egyetem a város egyik legnagyobb munkáltatója. Nemcsak kiváló mérnökök és tudományos munkatársak dolgoznak itt, hanem rengeteg háttérember, akiknek a napi munkája éppoly értékes és fontos. És mivel Keszthelyen és a térségben kevés a munkahely, így családok százainak a megélhetése kerülne hirtelen veszélybe.

3) Többféle szintű képzést

Mert a Georgikonon már nem csak mezőgazdasági oktatás folyik. Idegenforgalmi (turizmus-vendéglátás), természetvédelmi mérnöki, növény- és talajvédelmi, valamint szőlész-borász szakképzés is folyik az egyetem falai között még sok más mellett. E szakemberekről pedig nemcsak az egyetem, hanem a nyugat-dunántúli és balatoni térségünk is lemondhat az itteni szaktudást szintúgy hasznosító Balaton-felvidéki Nemzeti Parkkal - ezen belül kiemelten a Kis-Balatonnal - együtt.

4) Nagyon sok képzett fiatalt

Több felmérés és számos helyi lakos véleménye szerint is Keszthely egy öregedő település. Az egyetem mindig is megtöltötte kreatív és életvidám fiatalsággal a várost, több messziről érkező diák pedig tanulmányai után a városban talált második otthonra és végleges lakhelyre. Az egyetem oktatóinak nagy része is így került ide.

5) Uniós pénzeket

Amiket közvetlenül az egyetem kaphatna meg az itt zajló tudományos kutatásokra, képzésekre, fejlesztésekre. (Például legutóbb egy bioinnovációs kutató- és szolgáltatóközpontot adtak át az egyetemen nem kevés uniós forrásból.) (Az elmúlt 5 évben több mint 1 milliárd forintot nyert el különféle pályázatokon az egyetem.) Mindezek közvetve a várost és a térséget is erősítik, gyarapítják, valamint öregbítik hírnevét szakmai és tudományos körökben is, és nemcsak itthon, hanem a nemzetközi porondon is. De egy telephely nemigen számíthat jelentős uniós forrásokra és komoly kutatómunkákra.

6) Gazdag hagyományokat

A sárgulás nemcsak egy szép gazdász hagyomány és ünnepsége a búcsúzó végzősöknek, hanem turisztikai látványosság is a városban. De ide lehet és kell is sorolni az egyetemi diáknapokat, a Gazdász Maratont, a Bexi-bulikat, amik mind-mind hozzátettek Keszthely kulturális sokszínűségéhez, régi és büszke hagyományaihoz az elmúlt évtizedekben.

7) Neves és kiváló szakembereket

A cserszegi fűszeres neve összeforrt a szőlőnemesítő Bakonyi Károllyal (a fenti képen ő látható), Karcsi bácsi neve pedig a Georgikonnal. De hozzá hasonlóan több Európa-szinten is kiváló szaktekintély oktatott, kutatott az egyetemen, például Asbóth János vagy Manninger Gusztáv Adolf.

Szerinted a 7 közül melyikkel veszítené a legtöbbet Keszthely? Esetleg mással? Szavazz!

Már-már divat a nemrég elmúlt 2016-os évet elmarasztalni, ami valahol érthető is, hiszen rengeteg szörnyű és megdöbbentő dolog történt a nagyvilágban. Hazánk és szűkebb pátriám, a nyugat-balatoni térség sorsa sem fordult jobbra, de mint az ennek érdekében munkálkodó ellenzéki politikus szükségesnek éreztem egyfajta számvetés elkészítését a mögöttünk hagyott óévről.

Ez volt a negyedik év és ezen belül a harmadik teljes év, amit a közéletben töltöttem. A reményekkel teli 2013-as, a vereségekkel és csalódásokkal teli 2014-es, valamint a küzdelmes, de összességében nem túl eredményes 2015-ös év után a tavalyi év sok tekintetben áttörést hozott mind az Együtt, mind saját politikusi szereplésem szempontjából. Lássuk, mi történt velem, velünk 2016-ban!

Januárban keszthelyi szervezetünk egy budapesti tagtársunk jelzése alapján támogatni kezdett egy környékbeli rászoruló családot, akiknek az Együtt tagjai országszerte ajánlottak fel adományokat. Szigetvári Viktorral Zalaegerszegen tartottunk sajtótájékoztatót a KLIK ottani központja előtt, követelve az értelmetlen mamutszervezet megszüntetését.

Február is az oktatási rendszer jobbá tételéért folytatott demonstrációkkal telt. Pedagógus kollégáimmal és párttársaimmal együtt részt vettem a Kossuth téren megrendezett tömegtüntetésen, majd az Együtt országos politikai tanácsának ülésének szünetében tartott sajtótájékoztatón tanárként beszéltem az oktatás problémáiról. Az Együtt által szervezett "Lopják a jogom! Vissza a népszavazást a népnek!" tüntetésen is jelen voltam.

Márciusban az Átlátszó és az Igazmondó Mozgalom antikorrupciós képzésének adott otthont keszthelyi irodánk, az érdeklődő állampolgárok sokat tanulhattak az önkormányzati átláthatóságról. Immár hagyományos zalaegerszegi sajtótájékoztatónkon ebben a hónapban az egészségügy katasztrofális helyzetével foglalkoztunk. A március 15-i nemzeti ünnepen Szigetvári Viktor volt a vendégünk, akivel megkoszorúztuk Petőfi Sándor és Bem József emléktábláját, majd az esős idő miatt irodánkban tartottunk teltházas megemlékezést. A hónap forradalmi hangulatát erősítette Vigh László országgyűlési képviselő földügye, a székesfehérvári földárverésen való stróman-leleplezés, valamint a Tanítanék mozgalom keszthelyi tüntetésének megszervezése.

Április és május folyamán elsősorban szervezetépítéssel és a párton belüli szakmai munkával, többek között a Váradi András Alapítvány ügyeivel foglalkoztam. A háziorvosi rendszer válságáról és megoldási javaslatainkról szólt májusi zalaegerszegi sajtótájékoztatónk.

A nyár erősen kezdődött: Keszthely vízelvezető rendszere képtelen volt megbirkózni az özönvízszerű esővel és a város számos utcája víz alá került, pedig az öt évvel ezelőtt átadott és 136 millió forintba került záportározó elvileg azért készült, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Sajtótájékoztatómon emlékeztettem a városvezetést korábbi bejelentésükre, miszerint nem lesznek többé elöntött utcák a Büdös-árok torkolatának környékén.

Kaposvári barátaink hívására keszthelyi csapatunkból többen is részt vettünk a somogyi megyeszékhelyre tervezett gumiégetővel kapcsolatos népszavazás kiírásához szükséges aláírások sikeres összegyűjtésében. A nyár számomra legpozitívabb eseménye mégis az Együtt nyári fesztiválja volt, melyre Berkecz Balázs barátommal párttagokból, szimpatizánsokból és régi zenésztársaimból zenekart szerveztünk Együtt Jam néven. Koncertünk nagy sikert aratott, a fesztivál pedig rendkívül jó hangulatban telt el, a közéleti témájú beszélgetések mellett természetesen a szórakozásnak is helyet adva.

Az ősz eleje a kizárólag Orbán Viktor hatalmát megerősíteni hivatott, értelmetlen és alkotmányellenes népszavazás elleni bojkottkampánnyal telt. Sajtótájékoztatón szólaltam fel az önkormányzati pénzen folytatott "tájékoztató kampány" ellen, aktivistáinkkal pedig Orbán Viktor iszlámot dicsérő beszédét játszottuk le végtelenítve a Kubatov Gábor "kvótaellenes" gyűlöletfórumára érkező fideszes közönségnek. Közben a Kedves Vezető meggazdagodását bemutató vándorkiállítás több állomásán is közreműködtem. Szeptember 24-én nagy megtiszteltetés ért: az Együtt küldöttgyűlése az országos elnökség tagjává választott.

Október 6-án Bod Tamás barátom, az Együtt gyulai választókerületi elnöke meghívására az aradi vértanúk tiszteletére rendezett megemlékezésen koszorúztam a viharsarki fürdővárosban. A hónap során számos új párttagot léptettem be a Dunántúlon Berkecz Balázzsal együttműködve. A Népszabadság beszántásáról írott blogbejegyzésemnek komoly visszhangja volt és a Szabad sajtó útján rendezett tüntetésről is tudósítottam. Október 23-án Budapesten, a Vértanúk terén mondtam erősen kormánykritikus ünnepi beszédet az Együtt nevében Nagy Imre szobránál. Aznap délután a nemzeti ünnepet kisajátítani akaró és a történelmet meghamisító Orbán Viktor alapos füttyszót kapott tőlünk a Kossuth téren, melyre válaszul a fideszes közönség levetkőzte maradék úri modorát is.

Novemberben szegedi és újpesti szervezeteinket látogattam meg, mindkét helyen nagyon jó csapattal beszélgethettem. Emellett folytatódott vidéki szervezeteink megerősítése, újabb tagok toborzása is. Ferenc József halálának 100. évfordulója alkalmából emlékezetpolitikai témájú blogbejegyzést írtam. Az országos ügyek mellett Keszthely sem szorult háttérbe: közzétettem az októberi népszavazás helyi költségeivel kapcsolatos közérdekű adatigénylésemre adott választ.

December igencsak mozgalmasra sikeredett. A hónap első napján Baján tartottam emlékezetpolitikai témájú előadást Széll Péter választókerületi elnökünk meghívására, amely nagyszerű interaktív programmá alakult át, nagyon élveztem az értő közönséggel való beszélgetést. Mikulás napján az Együtt látogatócsoportjával Jávor Benedek európai parlamenti képviselő meghívására brüsszeli utazáson vettem részt, ahol az EP megtekintése mellett némi városnézésre is volt időnk. Még a repülőgép több órás késése sem tudta elrontani a csoport jókedvét. A korrupcióellenes világnapon tisztakezű és tiszta szívű nagyapámra emlékeztem Facebook-bejegyzésben. Közlekedési témájú blogbejegyzésem nagy vihart kavart, volt, aki az ország összeomlását vizionálta ötleteim megvalósulása esetén, pedig csak Keszthelyről Budapestre szeretnék eljutni vonattal kényelmesen és gyorsan... Közben az új összetételű Együtt Jam is gőzerővel próbált, hogy aztán felléphessen a párt karácsonyi rendezvényén.  Keszthely városfejlesztési hibáira is felhívtam a figyelmet, ez az írásom is szép olvasottságot ért el. Egy lelkes tagtársunk jóvoltából újabb rászoruló családot tudtunk megsegíteni egy szomszédos településen.

Ez volt tehát 2016 eseménytörténete dióhéjban a saját szemszögemből. A tüntetéseken, sajtótájékoztatókon, blogoláson és országjáráson kívül aktívan kivettem a részemet az Együtt szakpolitikai tevékenységéből, az Országos Politikai Tanács, a Váradi András Alapítvány és szeptember végétől az elnökség munkájából. A Nemzeti Összetartozás Napja és az aradi vértanúk emléknapja alkalmából kiadott közlemények szerzője voltam.

Hogyan tovább? Mit várok 2017-től? Elsősorban az Együtt további erősödését, valamint az Orbán-rezsim leváltására képes ellenzéki alternatíva megalkotását, úgy országosan, mint Keszthelyen is. Ehhez mi hiteles politikusainkkal, kidolgozott szakpolitikai programjainkkal és országszerte jelen levő aktív tagjainkkal tesszük hozzá a magunk részét. Remélem, hogy minél többen haladnak velünk EGYÜTT a józan középúton!

Boldogabb új esztendőt, együtt sikerülni fog!

-----------------------------------
Klassz lenne, ha csatlakoznál hozzánk.
http://egyuttpart.hu/csatlakozz/

Vagy ha támogatnád a munkánkat!
http://egyuttpart.hu/tamogass/

Tisztelt Képviselő Úr!

Mint arról bizonyára Ön is értesült, a kormány egy új központi agráregyetem létrehozását tervezi Gödöllő központtal. E várható döntés érzékenyen érintené a jövőre 220 éves Georgikon jövőjét. A kar megszűnne önálló entitás lenni és a tervezett átszervezés a gödöllői új szuperegyetem kis vidéki kirendeltségévé degradálná gróf Festetics György szellemi örökségét.

Bizonyára Ön is tudja, hogy a Georgikon volt Európa első rendszeresen működő agrár-felsőoktatási intézménye. Történelme, szellemisége úgy Keszthelyen, mint térségünkben, de az egész országban elismerésre méltó. Noha 2000 óta nem önálló egyetemként működik (ami szintén az Orbán-kormánynak volt köszönhető), képviselőkent akkor tenné a legtöbbet Keszthelyért, ha közbenjárna, hogy a Georgikon autonómiája, képzési struktúrája és hallgatói létszáma megmaradhasson. Az itt oktatók és kutatók számára is megnyugtató lenne, ha választott országgyűlési képviselőjük mellettük állna a kar létét vagy legalábbis a jelenlegi formában való működését fenyegető kormányzati átszervezési törekvésekkel szemben. Egyetemi polgárként, a Georgikon doktoranduszaként is kérem közbenjárását az ügy számunkra megnyugtató rendezése érdekében.

Tisztelt Képviselő Úr!

Az ember mindig maradjon hű a gyökereihez. Ön többek közt annak köszönheti keszthelyi kepviselőségét immár 14. esztendeje, hogy a Georgikonon dolgozott a kiváló Manninger Gusztáv Adolf professzor, aki az Ön nagybátyja volt. Már csak ezért is az lenne a minimum, ha mindent megtenne, hogy ne rombolják le választókerületének legmagasabb szintű oktatási intézményét.

Politikai nézetkülönbségeinken felülemelkedve magam és az Együtt nevében felajánlom, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel támogatjuk a Georgikon megvédését.

A Georgikont fenyegető átszervezésről kiadott közleményemet itt találja.

Ezúton kívánok Önnek és szeretteinek áldott, békés Karácsonyt és boldog új esztendőt!

Keszthely, 2016. december 23.

Tisztelettel:

Molnár Tibor
elnökségi tag,
választókerületi elnök
Együtt - a Korszakváltók Pártja
Zala megyei 2. országgyűlési egyéni választókerület

(címlapkép forrása: wikimedia.org)

A keszthelyi városvezetés legújabb merész húzása: murvás parkolót „épített” egy patinás polgári ház helyére. E sokadik zseniális városfejlesztői bravúr után összeszedtem az elmúlt 10 év keszthelyi elmaradt, vagy éppen kevés sikerrel megvalósult beruházásait. Nézzük.

1) A főtér

2012-ben készült el a város modern kori történetének legnagyobb összegű és volumenű beruházása, a minden négyzetcentiméterig letérkövezett városközpont. A városrész rehabilitációját sok botrány és probléma kísérte, míg végül több hónapos csúszással sikerült csak átadni a nyáron katlanként működő kőtengert. Valóban új lett, amit néha összekevernek a széppel, de a korábban ide, pontosabban a tér alá álmodott mélygarázs hiánya és a tér élhetetlensége miatt került fel a listára a Keszthely első számú köztere.

2) Az angolnás telep szállodája

Talán sokan már el is felejtették, hogy volt egy ilyen elképzelés is Keszthelyen. Ruzsics Ferenc polgármesterként 2010-es kampányában és annak filmjében is a város első ötcsillagos szállodáját ígérte megannyi új munkahellyel. Azt a hotelt, amit 2002 és 2006 között mezei képviselőként elvtársaival megfúrt. Az megint egy másik kérdés, hogy az akkori beruházó csődbe ment, ami jó időre elütötte Keszthelyt attól, hogy 5 csillagos szállodája legyen.

3) A szent tehén: a pavilonsor és környezete

Városvezető legyen a talpán, aki hozzá mer nyúlni a Balaton-parti bódésorhoz, azaz a pavilonsorhoz. Noha az ultrabalkán (kosz és pisiszag) fíling jó pár éve megszűnt, egy kulturált, európai színvonalú bódésor (normális wc-kkel, kiszolgálóhelyekkel) megépítése még várat magára.

De a szomszédságában lévő Balaton-parti pálya is évek óta rohad, és hiába látott már sok nagy meccset a Balaton talán leghangulatosabb stadionja, ha a csendes elmúlást szenteli neki a városvezetés évről évre.

4) A komor Balaton-part

Lehet azon rugózni, hány százmilliót öltek az Unió pénzéből a Balaton-partra az elmúlt években, de a megvalósult csodára talán még az egyre inkább feljövő Balkánon se lennének oly büszkék. Aki járt már mostanában Balatonfüreden, az talán megérti, miért a fanyalgás a fapados megoldások láttán. A Balaton-part két patinás szállodája, a Hullám és a Balaton szintén jobb sorsot érdemel a mostaninál. Állítólag épp ezekben a napokban kerülhetett új tulajhoz a két hotel. (A pletykák szerint kormány(fő) közeli körök vetettek szemet a két ingatlanra.)

5) A kaotikus közlekedésű város

Minden az új főtérrel kezdődött, ami miatt meg kell kerülni az egész várost, ha tér másik oldalára szeretnénk menni. A Szent Miklós és a Kossuth Lajos utcák kereszteződésénél fekvő körforgalom, minden, csak nem körforgalom, ráadásul itt teljesen indokolatlan. Az megint más kérdés, hogy ezt sem tudták elsőre rendesen kivitelezni. De lehetne még ugyanitt és ugyanígy említeni a Szalasztó utcát, a folyton változó belvárosi közlekedést, vagy éppen a rendőrség előtti értelmetlen jelzőlámpákat. Ahol meg égetően szükség volna körforgalomra, mint például a Pál utca végén, oda évek óta nem tesznek.

6) A sötét város

Nem úgy, szó szerint. A Tapolcai úton, de még a polgármester városrészében is egy szentjánosbogár családnak nagyobb fénye van, mint az új köztéri lámpák alatt. A nagy fényű ledes lámpatesteket nagyon drágán kapta a város Orbán Viktor vejétől. Nem mellesleg a közvilágítás megújítása Tiborcz István cégére lett kiírva.

(A kép illusztráció.)

7) A kultúrhelyek nélküli kultúrváros

Több éve a kultúra városának is nevezi magát Keszthely, noha előbb a város egyetlen moziját, majd a kertmoziját sikerült felszámolniuk. Az egykori Petőfi Filmszínház 2010 óta gimisek testnevelés órájának, vagy fideszes rezsifórumoknak ad helyet. A mozit több mint 100 millió forintért építette át a Zala Megyei Önkormányzat a tulajdonjogért cserébe, amit 20 év alatt vásárol vissza Keszthely a megyétől. Míg városunkban a helyi kultúra vezetői úgy látták, nem bír el Keszthely egy mozit, addig Hévízen a térség egyetlen, és amúgy remek mozija, az egyik leglátogatottabb vidéki mozi lett.

A szabadtéri színpad sokáig hevert parlagon, amit többféleképpen is lehetett volna hasznosítani. De talán a parkoló lett volna az utolsó, amit a helyi OTP Bank nyomására sikerült megvalósítani. Az egykor szebb napokat látott szabadtéri színpad 5 éve murvás parkolóként üzemel.

8) Polgári házból parkoló

És ha már szóba került a murvás parkoló. Úgy tűnik, Keszthelyen valamit vagy letérköveznek, vagy murvával szórnak fel. Az életveszélyessé vált háztömb megmentése, rehabilitációja helyett az olcsó, de városépítészetileg erősen véleményes megoldást választotta a városvezetés.

9) A halálkereszteződés a cserszegi úton

Igaz, ez nem konkrétan keszthelyi illetőségű feladat, de az elkerülő út megtervezésekor több ész és vér is hiányzott az adott helyi szervekből. Mindenki látja és tudja, aki arrafelé jár, hogy oda bizony egy körforgalmat lett volna ildomos tervezni és építeni, mivel a hatalmas forgalom miatt szinte naponta történik baleset a kereszteződésben.  

10) A buszpályaudvar és környezete

Sajnos vagy szerencsére ez sem keszthelyi beruházás volt. Éveket késett az új autóbusz-pályaudvar megépítése, és hát olyan lett, amilyen, de semmiképp sem városképbe illő. A mellette lévő vasútállomással való összehangolás meg fel sem merült senkiben, ami szintén szomorú.  

Szerinted melyik volt a legnagyobb blama? Szavazz!

Mától jövő nyár elejéig újabb vasúti szakaszon válik elérhetetlenné a Balaton. (Részletek itt.) A vonatok helyett buszok járnak majd - akinek nem jó, megoldhatja máshogy, például telekocsival. De tényleg, mi lenne a jó megoldás? Nyolc közlekedést javító javaslat, melyekkel velünk együtt a környezetünk is nyerhet.

Hivatalos és családi ügyeim miatt heti rendszerességgel utazom Keszthelyről Budapestre. A két város között alig 200 kilométer a távolság, ami nem számottevő, mégis sokszor úgy tűnik, mintha sokkal messzebb lennének egymástól. Leginkább egyedül és gépkocsival utazom, de szívesen váltanék közösségi közlekedésre, ha jelentős változások lennének úgy a közúton, mint a vasúton.

Mit tehetnénk azért, hogy kihasználjuk a két város között az autóbusz és a vasút, mint a leginkább környezetkímélő közlekedési és szállítási eszköz előnyeit az autóval szemben?

1. Svájci mintára újra lehetne indítani a Ro-La vonatokat, amik az országon áthaladó kamionokat szállítanák. Ezek a járművek így nem növelnék az amúgy is sűrű közúti forgalmat, viszont csökkenne a balesetveszély és a környezetterhelés is.
2. Mérsékelni lehetne az autóbusz és a vasúti menetjegyek ÁFA-tartalmát, a felesleges felárakat optimalizálni kell, vagy teljesen eltörölni. Ez a megoldás is közösségi közlekedésbe húzhatná az autósok nagy részét. Így kisebb forgalom és kevesebb baleset lenne a megkíméltebb autóutakon, amellett, hogy a környezetet sem kapna nagy terhelést.
3. Valódi kínálati menetrendet kell biztosítani Székesfehérvártól délebbre is. Ehhez a nyári menetrendi kiegészítés csak annyi új vonatot adna hozzá a meglévőn felül, amit a vonal még elbír, így nem borítaná fel az év nagyobb részében érvényben lévőt. Ehhez kapcsolódóan valódi gyors-, illetve IC-vonatok is szükségesek a „mindenbokornálmegállós” sebeseken kívül.
4. Felül kell vizsgálni és teljesen át kell alakítani az autóbusz- és vonatjegyekhez kapcsolódó jelenlegi BKSZ-BKK kedvezményrendszert! Ezt ugyanis csak a Budapest Bérlettel rendelkezők vehetik igénybe. Ráadásul kiegészítést ehhez a bérlethez is csak a fővárostól kb. 80-100 km-es távolságban válthatunk. Keszthelyről például nem, hiába rendelkezünk ilyen bérlettel.
5. A fővárosban napijegyként lehetne használni a már megváltott autóbusz- és vasúti jegyeket a BKK járatain. Ez egyebek mellett az autóforgalom csökkenését vonná magával és növelné a közösségi közlekedés arányát is az utazások során.
6. Az előző pont teljesüléséhez elengedhetetlen lenne még több ingyenes, őrzött és sok férőhellyel rendelkező P+R parkoló. Minden olyan jelentősebb vasútállomás mellett kellene P+R parkolókat létesíteni, amelyeket érintve előnyösebb „békávézni”, mint autóval araszolni és parkolóhelyeket vadászni a belvárosban.
7. Korszerűbb járművekkel a vasúti menetidő jelentősen csökkenthető lenne (a nagyobb utazási komfortról nem is beszélve), valamint a mindennapi forgalmat a jelenleginél jóval kevésbé akadályozó, sokkal átgondoltabb pályafelújításokkal kellene megoldani.
8. A korábban bezárt, szünetelő forgalmú, a transzverzális kapcsolatokat erősítő vasútvonalakat újra kellene nyitni; a most még üzemelő, de nem optimalizált menetrenddel rendelkező vonalakat pedig elsősorban a hivatásforgalom igényeihez igazítva bevonni az ütemes menetrendi rendszerbe.

Ezen megállapítások, javaslatok egy része már szerepel a Váradi András Alapítvány által kiadott közlekedéspolitikai javaslatok között.

Bár a fenti javaslataimat egyéni utazási problémáim inspirálták, hiszem, hogy a közösségi közlekedés szerepének erősítése fontos lépés mind környezetünk, mind életvitelünk, mind pedig a fenntartható fejlődés, azaz mindannyiunk jövőjének érdekében.

(az infografika fotóinak forrása: MTI - szerzők: Máthé Zoltán (bal) és Varga György (jobb))

Halálának századik évfordulóján felmerül a kérdés: hol van Ferenc József helye a nemzeti emlékezetben? 

Középiskolai tanárként éveken át tanítottam a szabadságharc orosz segítséggel való leverése, az aradi vértanúk, az önkényuralom, a kiegyezés és az Osztrák-Magyar Monarchia történetét. Rögzítettem a történelmi tényeket, de nem foglalkoztam, nem is foglalkozhattam a nemzeti emlékezet kérdéseivel, így nem tudom, milyen Ferenc József-kép él egykori tanítványaim fejében - ha él egyáltalán valamilyen. A száz éve elhunyt uralkodó emléke mindenesetre erősen ellentmondásos, hiszen nehéz neki helyet szorítani a függetlenségi hagyomány jeles képviselői, mindenekelőtt Kossuth Lajos mellett.

Legtöbb közterületünk Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Batthyány  és Deák nevét viseli és szép számmal vannak utcák, terek elnevezve a reformkor, a forradalom és szabadságharc, sőt a dualizmus korának nagyjairól. Utóbbiak többségét Ferenc József nevezte ki, az ő nevére felesküdve végezték tevékenységüket a haza javára. Ilyen volt a 48-as szerepe miatt távollétében halálra ítélt Andrássy Gyula is, aki miniszterelnökként, majd közös külügyminiszterként szolgálta az uralkodót. Ferenc József emlékét azonban sem utcanév, sem szobor nem őrzi, sőt még a róla elnevezett hidat is átkeresztelték Szabadságra. Nevét egyedül egy hashajtó hatású keserűvíz viseli, arcát pedig egy félresikerült marketingfogás keretében pár éve még kokárdával (!) is dekorált felvágott jeleníti meg. Ugyanakkor feleségének, a magyarbarát Sisinek óriási kultusza van és számos településen van Erzsébet királyné útja, többek között nálunk, Keszthelyen is.

Részben az 1945 utáni államberendezkedésnek és a Habsburgokat negatív színben feltüntető pártállami történetírásnak, részben pedig az erős függetlenségi hagyománynak köszönhetően a ténylegesen 68, törvényesen pedig közel fél évszázadon át uralkodó Ferenc Józsefet gyakorlatilag kizárták a nemzeti emlékezetből annak ellenére, hogy épített örökségünknek, oktatási rendszerünknek és közlekedési - elsősorban vasúti - infrastruktúránknak jelentős része az ő idejében jött létre. Karanténba helyezi emlékét az aradi vértanúk általam is aktívan ápolt kultusza és az első világháborús összeomlás. Személyének, hazánkat érintő életművének értékelése máig viták tárgya. Ezek közül a legszínvonalasabbat meglepő módon a Magyar Időkben találtam, ahol a Lugas kerekasztalánál Gerő András és Hermann Róbert történészek, valamint Habsburg György idézték föl az egyik legellentmondásosabb magyar uralkodó alakját.  Emellett az Index Bertényi Ivánnal készített interjúja, valamint Techet Péternek a Magyar Nemzetben megjelent írása járja körül hasonló alapossággal a témát.

Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzeti és kulturális sokszínűsége az Európai Unió egyik előképe volt - nem véletlen, hogy Habsburg Ottó az európai gondolat egyik legaktívabb hirdetőjeként tevékenykedett! Napjaink Európát érintő kihívásaira is határozottabb válaszokat lehetne adni a közös ügyek, mindenekelőtt a külügy és hadügy következetes alkalmazásával.

Ernest Renan szerint “a nemzet közös történet a múltból, és közös terv a jövőre”. Közös történetünknek, ezen belül is közelmúltunknak nem elhanyagolható szereplője a császár és király, akinek hosszú uralkodása alatt lerakták a modern, polgári Magyarország alapjait. Vannak, akik utcát, teret, hidat, intézményt akarnak róla elnevezni, de valószínűleg többen vannak azok, akik nem a jóságos “Ferencjóskát”, hanem a forradalom orosz segítséggel való leverőjét, az aradi és újépületi vértanúk halálba küldőjét és az országot a katasztrofális kimenetelű első világháborúba vezető uralkodót látják benne - kétségtelen érdemei elismerése mellett. Őrizzük meg őt annak, ami: történelmünk fontos részeként.

Úgy tűnik, Keszthelyen ingyen adnak termet és készítenek reklámszpotot, ha a kvótaellenes népszavazásról van szó. Legalábbis ezek nem szerepeltek a közérdekű adatigénylésre adott válaszukban. A térség országgyűlési képviselője eközben az ellenzéket felelőtlenezi le.

Közérdekű adatigényléssel arról kérdeztem a minap Keszthely önkormányzatát, hogy a képviselő-testület által szeptemberben megszavazott 450 ezer forintból mennyit és mire költöttek a kvótaellenes népszavazásra a városban.

A Polgármesteri Hivatal válasza szerint 362.049 forint közpénzt költöttek a népszavazással kapcsolatos tájékoztatásra. Ebből

• 51.435,- Ft-ot a Ziegler Nyomda Kft-nek,
• 91.440,- Ft-ot a cserszegtomaji ADS Reklám Kft-nek,
• 152.400,- Ft-ot a Roll Média Szolgáltató Kft-nek ,
• valamint 66.774,- Ft-ot a Magyar Postának fizettek.

Aki fél szemmel is figyelte a keszthelyi kvótaellenes kampányt, láthatta, hogy a felsorolásból néhány összeg még hiányozhat: ugyanis nem szerepelt a Hivatal által megküldött listán a Balaton Színház Simándy termének a bérleti díja (amikor Kubatov Gábor tágította a fejeket), a Keszthelyi TV-ben leadott 68 másodperces polgármesteri szpot díja, de szintén hiányzik a városban található MAHIR Keszthely Kft. hirdetőhengerein elhelyezett plakátok díja is.

A színház és kongresszusi központ, valamint a tévé önkormányzati fenntartású és szponzorálású intézmények, amiket Ruzsics Ferencék öncélúan és ingyen használtak a kormányzati és saját propagandájukhoz.

Úgy tűnik, hogy a fideszes városvezetés már a látszatra sem ad, és demagóg játékaikhoz gátlástalanul a szolgálatukba állítják a város intézményeit és azok dolgozóit. Egy magára valamit is adó városvezető - főleg, ha konzervatívnak és polgári értékrendűnek tartja magát -, ilyet nem tesz. Sem önszántából, de még akkor sem, ha valakik rákényszerítik, hogy ezt tegye.

Ugyanakkor másfél hónappal a referendum után is nagyon büszke lehet Manninger Jenő és valamennyi elvtársa, hogy sikerült mintegy 17 milliárd forintnyi közpénzt (az átlátszó.hu számítása szerint) elverniük egy aljas kampányra és végül egy érvénytelen népszavazásra. De büszkék lehetnek arra is, hogy 3,3 millió honfitársunkat sikerült megvezetniük és hatalomvágyból belekeverték őket saját politikai játékukba.

Egy tüntetésen való részvétel mindig új gondolatokat indít el bennem. Ma a Szabad sajtó útján a szónokokat hallgatva és körülöttem álló polgártársaim reakcióit figyelve feltámadt bennem a remény, hogy a magyar politika mocsarából kikapaszkodva és az ingoványt a jövőben nagy ívben elkerülve végre létrejöhet egy életképes alternatíva, melyre hazánk jövőjét építhetjük.

Az elmúlt három év során jó néhány nagyobb és több kisebb, inkább helyi jelentőségű tüntetésen vettem részt. Közös volt mindegyikben az elégedetlenség, ami az utcára vitt és a változás reménye, a változtatni akarás szándéka. A politikai ébredésemet jelentő, Bajnai Gordon visszatérésének helyet adó 2012-es Milla-tüntetést még csak a tévéképernyőn keresztül követtem, de ezután az Együtt tagjaként ott voltam szinte minden jelentős megmozduláson. Tanúja voltam a jól szervezett összefogás-skandálásnak a Műegyetem-rakparton, álltam a hideg szélben az időjárás miatt félig lefújt és félresikerült március 15-i megemlékezésen a Petőfi-szobornál, 2014 sötét őszén helyi fiatalokkal együtt szerveztem a keszthelyi netadó-ellenes tüntetést és szenvedtem a minden pártot egy kalap alá vevő civil álszeméremtől, szónokoltam a korrupció ellen Festetics gróf szobránál, majd mint öntudatos pedagógus a szakadó esőben bőrig áztam a semmiért a Kossuth téren. Egyedül a Várkert Bazárnál tartott idei február végi tüntetésnél éreztem ugyanazt, amit a mai napon is: volt értelme és érdemi hozadéka annak, hogy az utcára szólítottuk az embereket.

1. Az időjárás

A kellemes őszi idővel óriási szerencsénk volt, hiszen az ezt megelőző napokban szakadt az eső, ma délutánra viszont felszakadozott a felhőzet és némi napsütésben is részünk lehetett.

2. A résztvevők létszáma, a tömeg összetétele és hangulata

A jóval több mint tízezer résztvevő az európai Magyarországot jelenítette meg. A tömegben ugyan szép számmal voltak pártaktivisták, mégis a hazájukért aggódó, véleményükért kiálló, szervezetten nem politizáló polgárok voltak többségben. Többen gyermekükkel, kutyájukkal érkeztek. Akármerre fordultam, mindenhol mosolygós, biztató arcokat láttam annak ellenére, hogy a nyilvánvaló elégedetlenség hozta a Szabad sajtó útjára ekkora létszámban az embereket. Idősek, középkorúak és fiatalok körülbelül hasonló arányban voltak jelen, békés egyetértésben. Dühös reakciókat csak a rezsim bűneinek és főbűnöseinek említése váltott ki füttyszó  és skandálás formájában. A beszédeket kifejezetten érdeklődve hallgatták.

3. A szervezés

A Együtt központi stábja, valamint a nagy számban jelen levő aktivisták minden elismerést megérdemelnek. Nekik köszönhetően gördülékenyen zajlott a rendezvény, minden lényeges ponton jelen voltak és rengeteg helikopteres "Repüljenek" matricát osztottak ki. Mi Vajda Zolival kézi megafonnal (népies nevén bömbivel) "felfegyverkezve" járkáltunk a tömegben és igyekeztük skandálásra bírni az embereket (Helikopter! Helikopter!), ráadásul Zoli humoros kommentárjai általános derültséget váltottak ki mindenhol.

4. A szónokok

Számomra telitalálat volt a szónokok kiválasztása, hiszen a puccsszerűen megszüntetett Népszabadság újságírója, Hargitai Miklós mellett három olyan vezető ellenzéki politikus lépett színpadra, akik személyükben és tevékenységükben egyaránt hitelesek: Jávor Benedek, Hadházy Ákos és Juhász Péter. Berkecz Balázs barátom mai blogbejegyzésében és a HVG tudósításában minden lényegeset leírtak a beszédekről, sőt azok videó formájában is megtekinthetőek, ezért én csak személyes benyomásaim ismertetésére szorítkozom. Bár minden szónok fontos és mozgósító erejű gondolatokat fogalmazott meg, Juhi több éves rutinja megmutatkozott, mivel egyedül ő tudott kellő erővel és dinamikával az egybegyűltekhez szólni. Természetesen ez nem csökkenti a többiek érdemeit sem és nagyon örülök annak, hogy együtt láthattam, hallhattam őket.

5. A tüntetés üzenete

Orbán Viktor és a nevével fémjelzett rezsim számára aggodalomra adhat okot, hogy megjelent egy olyan életképes alternatíva, melyet nem lehet az "elmúltnyócév" hibáival hitelteleníteni, mivel nincs köze a féltudású posztszocialista elithez és a lejárt szavatosságú politikai termékekhez. A működőképes, élhető és szerethető Magyarország megvalósítható ígérete számos, a politikától elfordult vagy eddig választani nem tudó, hazáját ésszel szerető honfitársunk számára lehet vonzó. A 2018-as választás sikerének kulcsát a megújulás erői jelentik: az új pártok, a civil mozgalmakból kiemelkedő politikai szereplők és a régi pártok hiteles, a hazáért valóban tenni akaró politikusai.

Együtt sikerülni fog.

-----------------------------------

A Népszabadság mai puccsszerű megszüntetése új helyzetet teremt a kormány- és rendszerkritikus politikai erők és újságírók, szerkesztőségek számára. Mi történt és mit tehetünk a sajtószabadságért 168 évvel a polgári forradalom után?

A 12 pont követelései között nem véletlenül szerepel az első helyen: "Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését." 168 évvel a márciusi ifjak után újra küzdenünk kell a sajtószabadságért, mert az átszervezésbe csomagolt Népszabadság-puccs új, minden eddiginél magasabb szintre emeli az ellenzéki szellemű újságírás elfojtását. A sajtó megfélemlítésére és egyformásítására irányuló törekvések első lépése a 2010-es médiatörvény volt, amely fortélyos félelemmel igazgatva próbálta meg a különböző médiumokat öncenzúrára kényszeríteni. Később felvásárlással igyekeztek elhallgattatni vagy más hangvételűvé formálni korábban rendszerkritikus orgánumokat, ennek elrettentő példája az Origo. Az önkormányzati média feudalizálása már 2010 előtt megindult a fideszes irányítású településeken, a megyei lapok felvásárlásával pedig csúcsra járatják ezt a folyamatot.

Bevallom, az utóbbi időben csak akkor olvastam nyomtatott Népszabadságot, ha véletlenül a kezembe akadt, legfeljebb az engem említő kevéske cikk archiválása végett vásároltam meg a keszthelyi kikötőbotrány idején. Régebben családunk sokáig előfizetője is volt a lapnak és a baráti körben is többen járatták. Szerettem mértéktartó hangvételét, színvonalas publicisztikáit és tematikus rovatait, színes mellékleteit, melyek közül édesanyám többet le is fűzött. A gyorsan változó világnak köszönhetően azonban már lassan két évtizede inkább a világhálón csillapítom híréhségemet, így valószínűleg én is felelős vagyok a nyomtatott napilapok mélyrepüléséért. Ennek ellenére mélyen megdöbbentett a Népszabadság putyini-erdogani módon kivitelezett megszüntetése. A 38 ezres eladott példányszámú lap sokaknak még mindig az elsődleges hír- és véleményforrást jelentette. Ismerek olyan idősebb embereket, akik előfizetés helyett csak az összefoglaló jellegű pénteki lapszámot vették meg rendszeresen.

A szellemi őshüllő benyomását keltő rezsiharcos, Németh Szilárd kifejezetten örült a megszűnésnek, mondván, hogy a rákosista Szabad Népből lett Népszabadságért nem kár. Csak azt felejti el, hogy a népszabadság Táncsics Mihály által használt fogalmát 1956 októberi viharában választották a lap szerkesztői új névnek a lejáratódott régi helyett és ezt a Kádár-rendszer sem változtatta meg. A rendszerváltás után egy darabig szocialista lapként, majd független közéleti napilapként működő Népszabadság MSZP-s kötődése ellenére igyekezett korrekt, elfogulatlan hangvételben tálalni hazánk és a nagyvilág híreit. Az utóbbi évek többek által sérelmezett színvonalromlását kellő információ híján nem tudom megítélni, mivel nem voltam rendszeres olvasója a lapnak.

Hatalomtechnikai szempontból Török Gábor foglalta össze tökéletesen a Népszabadság halálához vezető utat:

"Lehet bonyolítani, de teljesen egyszerű ez a történet. A nehéz helyzetben lévő szocialisták - több menetben - eladták a Népszabadságot, a kormányoldal szépen gyarapodó emberei pedig megvették. S miután nem üzleti, hanem politikai megfontolásokból vásároltak (hiszen a politika fontosabb, az biztosítja számukra az üzleti sikert), a politikai nyereséget minden üzleti szempontnál fontosabbnak látták: gyorsan bezárták azt a boltot, amelyik minden nap politikai károkat okozott számukra. Egy ideális világban persze a média nem a politika szolgálóleánya lenne, de itt ma nem ezt a világot éljük: a média harci fegyver, s az a siker, ha az erőfölényünket kihasználva sikerül kicsavarni a veszélyes eszközt az ellenfél kezéből. Ez nem a sajtószabadság vagy a demokrácia vége, hanem a hatalomtechnika, a politikai akarat mindenhatósága. Akinek ez tetszik, az szavaz majd a Fideszre, akinek meg nem, az meg keres egy másik politikai megoldást. Aki pedig szeretné, ha lenne a politikától független újságírás Magyarországon, az tegyen érte: ha sok pénze van, tulajdonolja, ha nincs, de az eszmében hisz, támogassa és vásárolja."

Hiszek a sajtó mint negyedik hatalmi ág függetlenségében, még ha ez viszonylagos is, hiszen a legtöbb igazán jelentős médium valamelyik politikai és/vagy gazdasági tömörülés érdekkörében van és a jelenlegi médiafogyasztási szokások miatt nehezen tud önfenntartó módon működni. Már Kossuth Lajos is ezen a véleményen volt 1848-ban a sajtórendelet megalkotásakor: „a politikai fejlettség nagyobb fokán, csak azon lapok fognak felállhatni, mellyek bizonyos politikai pártok határozott színt viselő organumai.”

Ha a sokak által negyedik hatalmi ágnak tekintett média esetében elfogadjuk Montesquieu elméletét arról, hogy a hatalom elfajulásának csakis hatalom szabhat határt, akkor mindenképpen szükséges a sokszínűség, az eltérő vélemények megjelenítésének lehetősége. Ha a kiegyensúlyozott tájékoztatás nem tud az egyes hírforrásokon belül megvalósulni, ellensúlyt kell képezni - jelen esetben a Fidesz által elfoglalt állami médiával és a baráti vállalkozók gyanús eredetű pénzén felvásárolt, elvileg magánkézben lévő újságokkal, rádiókkal, tévécsatornákkal és internetes portálokkal szemben. Érdekes módon ellenzéki korában Orbán Viktor is fontosnak tartotta az egyensúlyteremtést, vagyis jobboldali orgánumok létrehozását a "balliberális médiatúlsúly és véleménydiktatúra" ellensúlyozására. Másodszori kormányra kerülése után ez olyan jól sikerült, hogy ma már sorra esnek el az ellenzéki sajtó utolsó bástyái és az a furcsa helyzet állt elő, hogy lassan már csak a G-nap után kormányszócsőből hirtelen valódi sajtótermékként működni kezdő Simicska-médiaportfóliót (Hír TV, Magyar Nemzet) nem fenyegeti a felvásárlás és beszántás veszélye. Mert ne higgyük, hogy a Népszabadság kiiktatása egyszeri és egyedi esemény! Felkészül: Index, !!!444!!!, Direkt36...

Mi az Együttben úgy gondoljuk, hogy a sajtó szabadsága garancia egy köztársaság stabilitására, önkorrekciós képességére és ellenőrzésére. Egyenlőtlen, manipulált, függő nyilvánosság csak gyenge országot és szétszakadt közösségeket teremthet. Teljes átláthatóságot követelünk, mert a közpénzfelhasználás jelenleg súlyosan torzít, és az adófizetői források átlátható és politikai elfogultságtól mentes elosztása közérdek. Állam és piac fenntartható együttműködését szorgalmazzuk, mert önszabályozással, kiszámítható jogalkotással, egyoldalú intézkedések elkerülésével és aránytalan pártpolitikai befolyás elleni küzdelemmel tisztességes verseny és gazdasági haszon is keletkezhet. Médiapolitikai javaslataink itt olvashatóak.

Ma este vezetőink és tagjaink pártjelvények nélkül fejezik ki a Népszabadság szerkesztőségével való szolidaritásukat, a sajtószabadság iránti vágyukat a Kossuth téren. Én a Keszthely-Budapest távolság miatt ezekkel a sorokkal tiltakozom a szabad sajtót lábbal tipró orbáni önkény ellen.

Üzenem a hatalom öntelt és telhetetlen birtokosainak: mi szabadabbak vagyunk, mint ti valaha lesztek!

Mi köze az aradi vértanúknak Gyulához és lehetséges-e a népszavazás hisztérikus utórezgései közepette méltó módon megemlékezni hőseinkről? Nemzeti emlékezet és aktuálpolitika, egy történelemtanárból lett politikus élménybeszámolója és elmélkedése némi könnyű- és népzenei aláfestéssel.

"Mohácson meleg volt, Világoson sötét,

Aradon úgy féltem, megléptem mielébb."

Hobo Blues Band: Középeurópai Hobo Blues II.

Az elmúlt évek során több alkalommal is úgy időzítettem az erdélyi tanulmányi kirándulásokat, hogy a hazautazás napja október 6. legyen és a visszaút során útba ejthessük Aradon a vértanúk emlékhelyét. Idén viszont - ezúttal nem tanárként, hanem politikusként - Gyulára látogattam, ahol Bod Tamás barátom, az Együtt helyi önkormányzati képviselője és választókerületi elnöke meghívására vettem részt az aradi vértanúkról való megemlékezésen a vár mellett található honvédtiszti emlékhelyen. Természetesen pártunk nevében koszorúztunk is.

Fotó: Gyulai Hírlap

Gyula városa közvetlenül a szabadságharc bukása után, 1849 késő nyarán és kora őszén mintegy 1500 orosz fogságban lévő honvédtisztnek adott ideiglenes otthont. A hadifoglyok őrizete nem volt túlságosan szigorú: polgári lakásokban lakhattak, a város lakosságának szeretetétől övezve szabadon járhattak-kelhettek és a nem sokkal korábban még ellenük harcoló oroszok tisztelettel bántak velük, még oldalfegyvereiket is megtarthatták. Utolsó szabad és reményteli napjaikat Gyulán töltötték, majd Aradra szállították őket a hadbíróság elé. A későbbi vértanú tábornokok közül tízen is megfordultak abban az időben a városban. Mindezt vendéglátómtól, Bod Tamástól, valamint dr. Ruszin Romulusz dandártábornok emlékező beszédéből tudtam meg.

Fotó: Gyula Televízió

A szakadó eső és a szokatlan hideg ellenére viszonylag nagy létszámú közönség gyűlt össze. A fideszes propagandában bővelkedő keszthelyi városi ünnepségek rossz tapasztalataiból kiindulva hasonló produkciót vártam itt is, de kellemesen csalódtam: a megemlékezés méltóságteljes, egyben felemelő volt, nem utolsósorban pedig aktuálpolitizálástól teljesen mentes. Mind a tábornok úr beszéde, mind a Misztrál együttes műsora mértéktartó, a nemzeti érzést nem megosztó, hanem közösségformáló módon megjelenítő volt. Különösen megindító volt az aradi vértanúk balladájaként is ismert dal, melynek a tavaly elhunyt Kobzos Kiss Tamás által énekelt változatát sikerült a világhálón fellelnem.

"Jaj, de búsan süt az őszi nap sugára,
Az aradi vártömlöcnek ablakára.
Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt,
Ki a tömlöc fenekén a halálra kész..."

Ernest Renan sokat idézett nemzetfogalmának első fele ("közös emlék a múltból")  az aradi vértanúk esetében megállja a helyét, hiszen megítélésük egységes és egyértelműen pozitív hősei a magyar történelemnek. Az Együtt október 6-i, a nemzeti gyásznap alkalmából kiadott közleményében ezt írtam róluk:

"Hazaszeretetük, kötelességtudatuk és katonai becsületük olyan utat jelölt ki számukra, amely nem vezethetett máshová, csak a vesztőhelyre. Tudatában voltak annak, hogy egykori császári tisztekként a legsúlyosabb büntetés vár rájuk, mégsem próbáltak meg elmenekülni, amikor erre még lehetőségük lett volna."

A közös emlék a múltról tehát megvan, de a jövőre vonatkozó közös tervvel még adósok vagyunk, hiszen a magyar nemzet és nemzettudat talán soha nem volt még ennyire széttöredezett, mint napjainkban, ebben pedig a 2010 óta hatalmon lévő kormánypártnak és személyesen Orbán Viktornak óriási felelőssége van - elég, ha csak az örökös külső és belső ellenségkeresésre gondolunk, az ország kirablásáról és megnyomorításáról most nem értekeznék hosszasabban. Vannak, akik szerint a nemzeti gyásznap kapcsán aktuálpolitikai párhuzamokat keresni nem túl elegáns, véleményem szerint azonban minden ilyen évforduló jó alkalom a múlt és a jelen szembesítésére, a tanulságok és következtetések levonására. Közleményünk végső következtetése és megállapítása ez:

"1849 októberében a vértanúk az igazságtalansággal, a zsarnoksággal, a szabadság eltipróival is szembenéztek, emberi tartásukat az utolsó pillanatokig megőrizve. Ma ez a tartás és szembenézés hiánycikk a kormányzásban. Orbán Viktor és rendszerének kiszolgálói ma azért élnek és dolgoznak, ami ellen harcolva az aradi vértanúk az életüket adták."

Természetesen sem a jelen és a 19. század közepének világa, sem az akkori Habsburg-önkényuralom és a jelenlegi maffiaállam illiberális demokrácia nem feleltethető meg teljesen egymásnak. Ugyan ma már nincsenek bitófák és kivégzőosztagok, de helyettük van egy minden erőforrást birtokolni akaró és az állam minden szintjét elfoglaló hatalom, amely néha ördögien rafinált, néha alpárian bunkó módon igyekszik a normális, élhető Magyarország híveinek maradék életkedvét és jövőbe vetett hitét elvenni.

Pedig a normális, élhető, szerethető Magyarország nyomokban még létezik. Például Gyulán, ahol a keleti határhoz közel egy darab Nyugat-Európát találunk; ahol van Százéves Cukrászda, ahol méltóan őrzik a Himnusz zeneszerzőjének emlékét és ahol a polgárok és katonák minden politikai vita ellenére, alig pár nappal az értelmetlen és érvénytelen népszavazás hisztérikusan túltolt kampánya után méltóan tudtak megemlékezni az aradi vértanúkról: azokról, akik 167 évvel ezelőtt felmenőik vendégei voltak egy kis időre.

Még él a remény.